Utópia!?
Ki gondolta volna, hogy idáig jut a világ? Hamisan csengenek a szavak. A világirodalom és a filmtörténet tele van utópisztikus alkotásokkal. Az olvasó és/vagy a néző felváltva ámuldozik és retten meg, vajon tényleg ilyen jövő vár ránk?
Az utóbbi hetekben Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényét és a kötetben található novelláit olvastam. Hogy miért tartott hetekig, mikor néha elég egyetlen éjszaka egy pár száz oldalas könyvhöz? Mert minden oldalát, mondatát egyenként kellett megemészteni. 1953-ban írta. Még a szüleim sem születtek meg, hogy lehet, hogy mégis ilyen húsbavágóan aktuális?
„451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég. Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.” Juan Ramon Jiménez
A bevezető mondat. A világon nincsenek már könyvek. A tűzőrök – a besúgóknak köszönhetően – felkutatják azokat a házakat, ahol még fellelhetőek és ha a háztulaj túlságosan ragaszkodik az elveihez – miszerint a könyv és a gondolkodás érték – az eszméivel és a házával együtt őt, magát is elégetik.
A fél évszázada írt regényben megelevenedő, utópisztikus társadalom vezetői szerint a könyvekben található gondolatok, üzenetek veszélyesek. Mert hatásukra az emberek megkérdőjelezhetik látszatboldogságukat. Felhívhatják a figyelmet azokra a problémákra, amelyeket a digitális fényűzés hivatott elfedni. Mozgásba hozhatják az emberek vágyát olyan elfeledett élményekre, mint futni a hajnali harmatlepte fűben, hallgatni az avar vagy a frissen hullott hó tompa ropogását a talpunk alatt, vagy meglátni a lélek fényét a másik szemében, amikor nem lepi a kijelzők hideg, kékes villogása.
A jövőben a házak fala belülről tévéképernyő. Ha elég gazdag vagy, akár mind a négy fal. Az élet – a munkán kívül – a képernyőn „élő emberek életének” a figyelése. Engem, aki szeretek sorozatnézés közben mosogatni, vasalni, igencsak eltalált ez a gondolat. A kezünkhöz nőtt okostelefonból felpillantani is nehézséget jelent néha, ha hozzánk szól valaki. 66 évvel ezelőtt, mikor még mobiltelefon sem volt, Bradbury hogyan „láthatta mindezt előre”? És hol vannak életünknek azok a sarokpontjai, amelyeket nem veszünk észre, miközben veszítjük el a kontrollt a mindennapjaink felett?
A kötet többi novellája sem kevésbé elgondolkodtató. A Tűz és jégben az emberélet annyira felgyorsult, hogy nyolc nap telik el a születés és a halál között. Posztapokaliptikus túlzás az ötlet, nem kérdés. Csakhogy soha, senkivel nem tudok beszélgetni másféle végszóval, mint: nincs mit tenni, ennyire felgyorsult a világ vagy: azt se tudom, hova kapjak esetleg: soha nem érem utol magam.
Beavatott, Éhezők viadala, A szolgálólány meséje. A mozivásznon és a Netflix-en is se szeri, se száma az utópisztikus alkotásoknak. Amelyekben a rendszer által meghatározott kategóriák szerint az emberiséget az egyszerűbb kezelhetőség érdekében társadalmi fiókokba helyezik. A lényeg, hogy ne lázadjon, ne kérdőjelezze meg a helyét és legfőképpen ne gondolkodjon azon, ez jól van-e így.
Orwell 1984-e, a Fahrenheit regények vagy a fenti filmek lehetnek könnyed esti kikapcsolódások, de ha bekapcsolódunk, az ember levegőt is alig kap. Mi van, ha ez egyszer igaz lesz? Mi van, ha az ember bonyolult és összetett személyiségének jelentősége szép lassan eltűnik, és csak egy adott tulajdonsága vagy a nemzeti össztermékhez adott tevékenységének értéke fog számítani? Mi van, ha az egyház a bibliai alapelveket a maga kénye-kedve szerint kiválogatva tárja a hívek elé, és csak hatalmának megszilárdításául használja?
Mikor egyik este a legutóbbi mesémet véleményeztettem a fiammal, azt kérdezte: Anya, nem baj, hogy ennyiszer megállítalak, és ennyit kérdezek? Hogy lenne baj? Éppen ez a lényeg. Beszélj! Kérdezz! Gondolkodj! Ne légy csak befogadó! Igazi paradoxon, hogy bár az emberek egyre kevesebbet beszélgetnek, a világban mégsem állt be a csend. Sőt.
Ezeket a sorokat a nemzeti ünnepünkön írtam. Mint egy furcsa gondolatjel, úgy ékelődött be a hétköznapok sorába ez az ünnepi szerda. Egy októberi, mély lélegzetvétel, mielőtt újra elsodor a hétköznapok zaja. Emlékezünk azokra, akik nem féltek beszélni, kérdezni, gondolkodni ÉS cselekedni. Számukra a jövő nem utópia volt.
A mi cselekedeteink vajon milyen jövő alapjait teremtik meg?
Kutyifa Anikó
Kép: illusztráció
