Tizenkét éves koromban egy nyáron Kaskantyún voltam rokonoknál. Unokatestvéreimmel kikönyörögtük a szüleinktől, hogy megnézhessük A bolygó neve halál – azóta klasszikussá vált – alkotást. Egy teljes hétig nem tudtam aludni utána. Azóta elkerülök minden filmet, aminek hajszálnyi köze lehet a horrorhoz és még Jabbara is utálok ránézni a Csillagok háborújában. Pedig ez utóbbi filmfolyamot tényleg szeretem. Szóval tiszta nyereség volt megnézni egy cseppet sem nekem való filmet harminc évvel ezelőtt.
Most már anya vagyok. Érdemesnek tűnt a fiammal belevágni a Marvel-maratonba, hiszen egy szót sem értettem tavasszal a Végjátékból. Múlt vasárnap az újranézésével lezárult a projektünk. Igazi Marvel szakemberek talán felháborodnak a soraimon, ahogyan a számomra üzenetet hordozó hősöket most számba veszem. Mert szokás szerint egyetlen nézőpont lehetek a milliónyi közül. Mégis elmesélem az én tanulságaimat ebben a képregény teremtette univerzumban.
Az ember lánya újra és újra rádöbben, hogy bárhol légy a világegyetemben: emberként vagy szuperteremtményként; elsősorban önmagaddal és saját utaddal van dolgod.
Hiába válsz nyeszlett, harcolni vágyó kamaszból szuperkatonává, belül akkor is folyton küzdesz az elfogadással.
Egyensúlyozol az erkölcs és az érzelmek, az útmutatás és az útkeresés libikókáján. Ha átlagemberekhez nem mérhető tudással rendelkezel robotikáról, fegyverkezésről, és a magabiztosságod gyakran fertőződik gőggel, akkor is az a legfőbb kérdés egy idő után, hogy valaki ismer és elfogad-e a magadra öltött páncélod nélkül. Elhiszi-e, hogy van hús-vér, dobogó szíved. Ha „istennek” születsz, akkor is minden döntésed, az életben rád következő jók és rosszak, átszűrődnek a múltadon. Meg kell küzdened azzal, hogy predesztinál és beskatulyáz vagy képes leszel tanulva belőle, az alapjain állva, méltóvá válni…például egy pörölyre. Vagy azokra a harci eszközökre, melyekre a halandó, olykor „istentelen” kihívásaid közepette rászorulsz. Aztán mindannyian naponta szembenézünk azzal, hogy ha nem tartjuk kordában az indulatainkat, azok legalább annyira felőrölnek bennünket, mint a környezetünket.
És lehet az ember kőkemény, impulzív, legyőzhetetlen nő, amíg a múlt feletti bűntudattal való küzdelem csontig hatol, együtt él a fájdalommal.
Hiába a barátokból teremtett család felbecsülhetetlen értéke. Persze ők csak a legismertebb karakterek.
Marvel maratont tartani úri huncutságnak tűnhet a „nincs jobb dolgod”- elmélet élharcosai számára. De nem bánom az elmúlt heteket.
Minden, ami elgondolkodtat, bármi, ami mérlegre teszi a múltunkat, kapcsolatainkat, önazonosságunkat, nem elpocsékolt idő.
Ezek a karakterek a képzelet szülöttei. De napjainkban az átlagember is szuperhős státuszra kell szert tegyen, hogy győzze a kihívásokat. A gyerekeknek multivitaminokat adunk. Ha sportolunk, fehérjeturmixot iszunk, munka közben pedig vödörrel döntjük magunkba a kávét. Bőven erőnk felett vállalunk feladatokat és pihenni gyakran nem is merünk.
Szülőként? Az elmúlt heti írásaim folytatásaként a Marvel hősökkel kapcsolatban is hasonló következtetésre jutottam. Mindannyiuknak elsősorban arra van szüksége, hogy ismerje valaki a legbelsőbb valónkat. Úgy ítéljen meg, hogy azt ne befolyásolják a tetteink, a hibáink.
Higgyen bennünk valaki annyira, hogy amikor elbukunk, fel tudjunk állni.
Mert néha úgy érzem csak két lehetőség van. Vagy egyikünk sem szuperhős. Vagy mindenki az.
Kutyifa Anikó
