Advent második vasárnapja előtt
Tegnap az egyik pékségben vásároltam. Az előttem érkező férfi ajtónyitására az ablakban kucorgó Mikulás-figura élénk hangon emlékeztetett az örökbecsű decemberi igazságra, miszerint: jingle bells, jingle bells. A fiatalember kissé megijedt a nagyszakállú kirohanásától, így mindannyian jót nevettünk. Igen ám, de helyben szerette volna elfogyasztani a kávéját. Amint közelített a lelkes Mikuláshoz, az újra rákezdett. Ekkor már mindhármunkat megszállt egyfajta megelőlegezett karácsonyi hangulat, szerettük volna egy elegáns mozdulattal az örök jégmezőkre küldeni a jobb napokat is megélt Mikulást. Szerencsére az eladó hölgy megkönyörült rajtunk és kikapcsolta.
Miközben azon tűnődtem, hogy negyvenes létemre, miért az az egyetlen ünnepi vágyam, ami a nyolcvan éves nagyszüleimé, hogy úgy kevés kivétellel mindenki hagyjon békén és legyen körülöttem csend, az egyik STOP táblánál megláttam egy ismerős nénit. Nem árulom el a nevét, a történetben nevezzük mondjuk, Jolán néninek. Jolán néninek minimum kétszer annyi év adatott meg idáig a földön, mint nekem. Láttam őt bőszoknyában a templomban, és köszönt rám futás közben az utcán. Megfigyeltem az unokái és az egész családja körében is. Mindig, de tényleg mindig ragyog az arcán valami nem mindennapi vidámság. A szemei csillognak, a hangja kissé reszelős, de meleg tónusú. A tekintete tiszta és határozott.
Tegnap délután nem népviseletben volt. Abban nehéz lett volna biciklizni. Én a Seregélyesi út STOP táblájánál álltam, ő velem szemben, a Shredx Fittness melletti járdánál. A városközpont felől – körülbelül száz méterre Jolán nénitől – két irgalmatlan nagy kamion közelített. Soltvadkert felől kisteherautó. Jolán néni villámgyorsan szétnézett – szigorúan előírás szerint – balra-jobbra-balra, aztán uzsgyi. Nem szállt fel a bringára, az nem lett volna szabályos. Egészen ráhajolt a kormányra, minimálisra csökkentve a légellenállást. És futott. Az én ereimben megfagyott a vér, de ő csak futott. Közben pedig nevetett. Mikor épségben átért, felpillantott és megismerte az autómat. Olyan huncut szemekkel és behúzott nyakkal integetett, mint egy kisdiák. Aki tudja, hogy valami rosszaságot csinált, a tanítónéni látta is, de még reméli, hogy megússza. Nevetés közben felpattant az ülésre – megjegyzem, egyetlen szökelléssel – és már tekert is. Lila kendője apró foltnak látszott a visszapillantó tükörben. A konditerem bármely vendége megirigyelhette volna rugalmasságát és tempózását.
Lassan felocsúdtam és kifordultam a főútra. Már tudtam, hogy egyetlen Jingle Bells vagy Silent Night sem hordozhat olyan adventi üzenetet, mint Jolán néni.
Balról két kamion, jobbról teherkocsi? Kit érdekel! Ha van előttem zebra, átmegyek a túloldalra. Ki tudja, talán épp ott várnak rám a legjobb dolgok. Ha mégsem, hát az út is számít. Mert igen. Advent út, még inkább útszakasz. Ám életünk szélessége, hosszúsága és mélysége nem az úton múlik, hanem azon, hogyan reagálunk az akadályokra. És milyen célra emeljük a tekintetünket.
Isten áldja, Jolán néni! Köszönöm az adventi üzenetet!
Kutyifa Anikó
Kép: illusztráció
