Jó néhány évvel ezelőtt az apukám készítette a nyitókép bal oldalán látható adventi koszorút. Nem éppen hagyományos. A jobb oldalit három héttel ezelőtt vásároltam. Éppúgy nem hagyományos, hiszen nem is kerek.
Ha végignézek az életemen, a karácsony annyiféle külsőségben jelent meg már számomra, hogy követni is alig tudom. Gyerekkorunkban volt olyan fenyőfánk, hogy le kellett fűrészelni belőle, hogy beférjen a házba. Órákon át gyártottunk rá – a technika órákról megmaradt színes papírokból – girlandot. Emlékszem büszkén akasztottuk fel. A szüleink engedték. Így felnőttként már nem tetszik a papírdísz. Kivéve persze azok, amiket a fiam készített óvodás korában. Az évek során volt dísztelen karácsonyfánk, volt közepes élő és kicsi műfenyő is. Néha a szivárvány összes színében pompázott, néha csak piros-sárga-zöldben, mint a közlekedési lámpa.
Akárhogy is, az a pillanat szent és titokzatos, mikor a világ milliónyi karácsonyfája egyetlen estén emlékeztet arra az istállóra, aminek a közelében még véletlenül sem nőtt fenyőfa. Különösen nem színes gömbökkel és égősorral megpakolva.
Az ember ilyen kettős lény. A legtöbb igazán lényeges élethelyzetünkben keveredik a szent és a profán. Az Élet és halál Ura büdös istállóban születik. Megfulladt egy fából ácsolt kereszten, hogy én levegőt vehessek akkor is, amikor életem legkeményebb vétkei nyomják a mellkasom. Feltámadása után pedig megengedi az egyik legjobb, hitetlenkedő barátjának, hogy étkezés közben, piszkos kézzel megtapogassa a sebeit. Elképesztő élettörténet, értünk.
Számomra a karácsony misztériuma ennek a kettősségnek a megélése. Szeretni, miközben mindig fáj valami. Ölelni, mikor úgy érezzük jogunk lenne ütni is. Megbocsájtani, bár tudnánk folyton haragudni. Hegyeket mászni, szakadékokat látva, völgyekben járni, felfelé vezető ösvényekre várva. Megszületni és tudni, hogy egyszer véget ér az út.
Advent harmadik vasárnapja előtti szombat munkanap. Mert az ember furcsa lény. Fél attól, hogy egyetlen nap is kárba vesszen. Inkább belepréseli egy pihenőnapba, nehogy a termelésből való kiesés egzisztenciális válságot okozzon a társadalomnak. Közben pedig nem vesszük észre, hogy a szociális és emocionális válság sokkal égetőbb.
Kevesen vagyunk egész társadalmat érintő döntési lehetőség birtokában, de mindannyiunknak van valamekkora beleszólása saját élethelyzeteinek alakításába.
Sokszor csak annyi, hogy a hozzáállásunkat változtatjuk meg.
De bíznunk kell abban, hogy az sem kevés. Megtanítani a gyermekeinknek, hogy a dísztelen és a díszes fa ugyanazt az üzenetet hordozza. Hogy a karácsonyi kreatív fotózás és a családi szelfik mögött ugyanaz az alapvető, ősi, emberi vágy van. Magunkkal akarunk valamit vinni az ünnepből. Meg akarjuk örökíteni a pillanatot, hogy képesek vagyunk megállni és figyelni egymásra. Kiöltözve vagy hétköznapi ruhában, mézeskalácsos szalvéta vagy papírtörlő mellett, de igazán találkozni. Azokkal, akiket szeretünk. Épp úgy, mint a legelső karácsonyon.
Kutyifa Anikó
