Ültünk a rendelő várótermében. A fiam és én. Tőlünk jobbra egy édesanya és nagymama várakozott, az unoka a mama ölében. Balra előttünk – a beszélgetésből sejthetően – középiskolás srác, szintén az édesanyjával.
Az alig két-három éves, tündéri kislány nyöszörögni kezdett, nagyi a kezébe adta a mobilt. Így mindannyian együtt örvendezhettünk, mert – Bogyó kedvéért – a széttört dinnye darabjaiból, csónakokat készítettek Babócáék, hogy együtt hajókázzanak a homokszigetre. Anya mobilozott, baba és mama pedig Bogyóék megküzdési stratégiáiknak örültek.
Aztán ott voltunk mi. A kamaszkor sűrűjébe lépő fiam egy Youtube-videó segítségével magyarázta nekem Skywalker korának információit. Néha csak nézte, néha mutatta. Nálam volt egy könyv, utálok várakozni. Időközönként ellenőriztem a saját telefonomon a közösségi médiát. Bevallom nem sok minden történt az egyes belépések között. Végül a középiskolás fiú hangját lehetett hallani. Az egyik pedagógusáról és a napjáról mesélt az anyukájának. Náluk nem volt telefon.
Pár nappal később újra a rendelőben ültünk. Idősebb házaspár érkezett szőke copfos, óriási szemű kislányukkal. Alig tudtuk letenni a kabátokat, mert a fogas eltűnt a rendelőből. Néhányan ugyanis – valószínű nagyon fázhattak –, több kabáttal távoztak, mint jöttek. Az egyik széken hevert a fiamé, ami nagyon tetszett a kislánynak. A szülei elmagyarázták, hogy az nem az övé, és ami nem a miénk, csak akkor vizsgálhatjuk meg, ha engedélyt kapunk rá a tulajtól. Aztán az apukája térdére támaszkodva hintázott. Közben azt is gyakorolta, hogyan ne rúgjon bele másokba.
Mikor ezt elunta, nyafogni kezdett. Akkor az anyukája megmutatta neki, hogy a kabátja bilétáján egy cica van. Arról beszélgettek, azt pöckölgette nagyokat nevetve. Persze közben huncutul mosolygott, hol a fiamra, hol rám.
Ezt a játékot megelégelve a rendelő ablaka alatt álló szobafenyőhöz szaladt. Morzsolgatta a kezében az apró tűleveleket és azt próbálgatta, mennyire szabad odanyomnia a fejét, hogy ne szúrjon.
Az együtt töltött körülbelül fél óra alatt sokféle tevékenységbe belefogott. Az összes olyan terület fejlesztésre került nála, amit gyógypedagógusi munkám során célba veszünk. Finommotorika, szem-kéz koordináció, taktilis észlelés, egyensúly, szabálytanulás, magántulajdon tisztelete, szociális szerepek, szociális interakciók, türelem, várakozás. Csak ültem ott és arra gondoltam, milyen szerencsés kislány. Igyekeztem minél több mindent elvinni magammal ebből a helyzetből, hogy elég jó szülő legyek.
A tragikus körülmények között elhunyt Kobe Bryant azt mondja: „Aki lustának nézi a mai gyermekeket, az magukra hagyja őket.” Egész héten ezen a mondaton gondolkodtam. Félreértés ne essék, nem ítélkezni szeretnék, ha úgy tűnik, hát magamon kezdem! Mennyivel könnyebb a képernyők mögé bújnunk a fáradtság, az unalom, a félelem és a problémák elől. Pedig micsoda világ vár bennünket. Együtt kell felfedeznünk. Elvégre Bogyó és Babóca kalandjai is főként odakint zajlanak!
Kutyifa Anikó
