Életünkben eljön az az időszak, amikor beteljesülnek gyermekkori álmaink, s nem csak a My fair lady híres sorai „Jóisten, fenn a mennyekben, küldj egy férfit a készletből!” válnak valóra, hanem szerelmünk gyümölcse is megérkezik.
Társunk eddig elkendőzött hibái, a kettőnk között levő különbségek legkésőbb a gyermekünk születése után napvilágra kerülnek. Ha igazán őszinték akarunk lenni, a gyermekvállalás nagyjából 3 évnyi törést jelent egy kapcsolatban.
Az anya a gyermek védelmezőjévé válik, szinte csak ő lebeg a szeme előtt. Férje mintha másodlagossá válna számára.
A nő arra vágyik, hogy megértsék, segítsék, hogy értékeljék mindazt, amit ő tesz a gyermekért, a családért, s mindazt, amit ő feladott a család boldogságáért és előre haladásáért.
A férfi arra vágyik, hogy megértsék, támogassák, hogy értékeljék mindazt, amit ő tesz a gyermekért, a családért, s mindazt, amit ő feladott a család boldogságáért és előre haladásáért.
De akkor mitől olyan nehéz ez az időszak?
Azért, mert pont azzal nem osztjuk meg örömeinket, vágyainkat, szükségleteinket, aki a legközelebb áll hozzánk. Elvárjuk tőle, hogy észrevegye az előbbieket, hiszen, – gondoljuk – ha szeretne, tudná. Csak annyira más kötelezettségeink vannak férjként-feleségként, apaként-anyaként… Arra már nem jut energiánk, hogy azt is figyeljük, mi hiányzik a társunknak.
Éppen szerelmünkkel, életünk társával felejtjük el tudatni, mennyire elismerjük, amit értünk tesz. Elfelejtünk gyönyörködni benne. Elmulasztjuk megkérni szükségleteink és vágyaink teljesítésére.
Ahelyett, hogy elkezdenénk magunkat formálni, társunkban veszítjük el bizalmunkat, s nekikezdünk őt a saját képünkre formálni. Úgy érezzük, elvárhatunk tőle dolgokat, s követelőző hangnemre váltunk.
Innentől kezdve ketyeg kapcsolatunk időzített bombája…
Ha felismerjük, hogy kapcsolatunk ingatag talajra tévedt, azonnal álljunk meg! Ne engedjük el a szerelmet!
Dicsérjük meg, méltassuk sokat társunk tetteit! Ezzel kölcsönösen elősegítjük a lelki kötődés fennmaradását.
Mondjuk el egymásnak örömeinket, bánatunkat, félelmeinket és kihívásainkat. Férfiak, adjatok lehetőséget a mellettetek élő nőnek, hogy kibeszélhesse magát. Hallgassátok meg őt, de megoldást csak akkor kínáljatok, ha megkér benneteket erre. A nők megértésre, védelemre vágynak. A megküzdést – általában – véghez tudják vinni külső tanácsok nélkül.
Nőtársaim, mi tanuljunk meg örülni annak, hogy férjeinket a Mindenható azzal a képességgel áldotta meg, hogy a megoldást keresik. Még akkor is, ha nem az ő nehézségeikről van szó. Hallgassuk meg őket tisztelettel, hisz ezzel is elismerésünket tudjuk kifejezni irántuk.
Férjként és feleségként is változtassunk módszereinken. Ne követeljünk és ne vádoljunk. Helyette az érzéseinkről beszéljünk. Én-közlésekben! „Nagyon rosszul esett az, amikor…” „Úgy éreztem magam, mintha a gyereked, és nem a társad lennék, amikor..”.
Kérjünk és javasoljunk nagyon nagy szeretettel. „Jól esne az, ha…”, „Mit szólnál ahhoz, ha…?”
Töltsünk időt kettesben. Legyenek közös élményeink. Csakúgy, mint a kapcsolatunk kezdetén.
Igyekezzünk napi egy órát, heti fél napot, havi egy napot, negyedévente egy hétvégét és évente egy hetet kizárólag egymásnak szánni. Használjuk ki ezt az időt arra, hogy beszélgessünk. Ne csak azt az embert ismerjük, aki mellett elköteleződtünk, hanem azt is, akivé vált mellettünk. A szerelmünk térképe állandóan frissítésre szorul!
Bár társai vagyunk egymásnak, mégis két külön egyéniség. Engedjük meg egymásnak, hogy magán-életünk is legyen. Adjunk időt és teret arra, hogy saját érdeklődési területének, barátainak, tanulmányainak is élhessen társunk. Sokkal nagyobb lelkesedéssel és lendülettel fog tudni újra hazatérni, mintha erőszakkal magunk mellett tartanánk.
Felejtsük el azt a tévhitet, hogy a gyermekünk boldogságát tudjuk építeni, ha mindent feláldozunk érte és miatta.
Gyermekeink boldogságának az ad alapot, ha a szülők boldog és harmonikus kapcsolatát látva és megélve nőhetnek fel. Gyermekeink édesapjukat és édesanyjukat is egyformán szeretik. Érzelmi biztonságot az ad nekik, ha mi ketten szeretetben kötődünk egymáshoz és hozzájuk is. Ha ketten egy irányba húzzuk a szekeret, akkor a gyermeknevelés, a szabadidős programok, a jövő építése is pozitív tapasztalatokkal teli kooperatív csapatmunka lesz.
Végül, de nem utolsó sorban ne engedjük ki kezünkből a napi rituálékat!
Búcsúzáskor, újra találkozáskor, beszélgetéskor öleljük meg, pusziljuk-csókoljuk meg egymást. Ne felejtsük el a futó érintéseket sem. Alkalmazzuk akkor is, ha van némi nézeteltérés közöttünk. Sokszor vitatkozunk apróságokon, miközben egy megerősítő ölelés, simogatás feledtetni tudna minden problémát, és könnyen elfogadhatóvá tenné a különbségeket.
Gondoljuk át: Mennyivel könnyebb elhordozni a nyári meleg záporban való bőrig ázást, mint a hideg széllel, faggyal együtt járó esőben való ácsorgást. Párkapcsolatunk is hasonló elven működik: Ha érzelmi bankszámlánk közel tele van, akkor a nézeteltérések könnyedén áthidalhatóak. Míg a fagyos légkör elviselése nem csak az otthont és családunkat hatja át negatívan, hanem egész életünk, kisugárzásunk, de akár az egészségünk is kárát láthatja.
Építsük tudatosan házastársi és szülőtársi viszonyunkat, hiszen „a meghitt kapcsolat pontosan olyan, mint bármely más erőfeszítésünk. Csak akkor virágzik, ha törődünk vele.” /Jacobson Christensen/
Kertai Nóra
Prepare / Enrich tanácsadó
pár- és családterapeuta jelölt
