Ezen a héten a hírportálokon Csukás István életműve minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott. Rengeteg méltó megemlékezést olvastam róla, nem szeretnék újat írni. De hiába törtem a fejem, hogy miről szólhatna az eheti szombati gondolat, képtelen voltam elszakadni Süsütől, Pom-Pomtól és a többiektől.
Mesét írni, az egyik legkedvesebb időtöltésem. Biztató arra gondolni, hogy a leütött karakterek élővé válnak, felébresztik a gyerekek képzeletét és saját, különleges világot teremtenek. Megtisztelő, mikor egy édesanya visszaír, hogy a gyerekeknek tetszett a mesém.
A mai meseírók közül Berg Judit a kedvencem és a legnagyobb példaképem. Sokat gondolkodtam azon, miben más egy mai mese azoknál, amiket Csukás István írt. Azt hiszem abban, hogy az ő meséinek a szereplői nem lesznek idejekorán felnőttek. A kiskirályfi, Süsü vagy az iskolába „egyáltalán nem rohanó” Picur, és a Ho-ho-ho horgász kérdései, problémái – nem tudok jobb kifejezést írni – illenek hozzájuk. A 21. századi mesékben még a gyerekszereplőknek is „örökölt sorsa” van. Mindent áthat a pszichológiai háttér, a gyerekeknek felnőtt megküzdési stratégiáik vannak és olyan kérdésekkel kerülnek szembe, amelyekkel Pom-Pomnak és Picurnak még megközelítően sem kellett foglalkoznia.
Így érzem magam akkor is, amikor a kamasz fiam egyenes, mély, átgondolt, felnőttes beszélgetést kezdeményez velem. Amilyennel ilyen idős koromban eszembe sem jutott volna a szüleimhez fordulni. Az egyik olvasata az ilyen szituációknak számomra, hogy megdöbbenek, mi mindent érzékelnek tűpontosan a felnőttvilágból a gyerekek. Lényegében eltűnt a felnőtt és a gyerekvilág közötti mezsgye. Az idősebb gyerekeknek szóló csatornákon a filmekben a felnőttek iszonyú bugyuták, a fiaikhoz és lányaikhoz fordulnak tanácsért, megoldásért. Egy teljesen megbillent értékrendű világ tárul a nézők elé. Nem is a „kiskirályként” kezelt gyermekek nehézségeire gondolok itt, hanem azokra a súlyokra, amiket észrevétlenül pakolunk a gyerekek vállára. Pál Feri atya előadásában hallottam egyszer, hogy olyat nem mondunk felnőttként munkába vagy vizsgára menet, hogy „drukkolj anyának, nehéz napja lesz”. Az nem a gyerekünk dolga, hogy drukkoljon nekünk. Az a dolga, hogy a saját csatáit megvívja napközben. Ha bemennénk egy általános iskolai osztályterembe szünetben – láthatatlanul persze –, mindjárt megértenénk, hogy van elég baja minden identitásáért, barátságért, a világban megtalált helyért küzdő gyermeknek. Nemhogy a mi munkanapunkért drukkoljanak!
Csukás István azt javasolja: „ne tiltsuk, hanem támogassuk a gyermekeinket a bohóckodásban”, mert az a „dolguk”. Nem cipelni több terhet, mint muszáj!
A héten biciklivel mentem vásárolni. Mikor kijöttem, kaptam egy telefonhívást, így volt időm nézelődni a parkolóban. Egy háromévesforma kisfiú az üres biciklitároló csavaros elemein egyensúlyozott. Én a túl aggodalmaskodó szülőtípus vagyok, szóval körülbelül 15 másodpercenként kaptam szívbajt, ahogy a karikák között lépkedett. A végén le is esett, konkrétan bele egy biciklibe, ami eldőlt. Egyszerre ugrottunk oda az anyukájával, akinél – mint minden normális anyánál – először dühként jelentkezett az ijedtség: „Mondtam, hogy viselkedj rendesen, ne bohóckodj már!”
Egész szívemmel megértettem az anyukát, az én pulzusom is csak tíz perc múlva rendeződött. De az igazság az, hogy ez a történet éppen Csukás Istvánt igazolja. Mi felnőttek már elfelejtettük, hogy egy olyan menő biciklitároló, ami a Lidl-nél van, egyszerűen kiált azért, hogy megmásszuk. Mi mindenhová liftet és mozgólépcsőt teszünk. De ez a kisfiú – akkor reggel – megtanult valami nagyon fontosat:
Az életben néha elesünk. Van, hogy meg is sérülünk. Néha odasiet valaki segíteni, néha nem. De fel LEHET, fel KELL állni.
És a bohóckodásból származó tiszta, elemi életöröm sokkal erősebb, több és mélyebb, mint a bohóckodásból fakadó veszélyek.
Kutyifa Anikó
