Ez volt az a mondat, amikor tudatosan elkezdtem figyelni a beszélgetéseket. Hogy hol? Az orvosi várótermekben.

Az utóbbi hetekben volt alkalmam jónéhányban üldögélni, nem kevés órát. Fáradt, ideges, az eredményektől rettegő emberek várták, hogy a fáradt, ideges és eredményeket kezükben tartó emberek mondjanak valami biztatót. Bármit, amitől könnyebb lesz visszatérni a táppénzről a munkába, a betegségből az egészségbe.

-Hirdetés-

Elmesélek néhány beszélgetésfoszlányt:

Hát, te mit keresel itt? – kérdezte a botra támaszkodó, ősz hajú néni, kissé mogorva tekintettel az ismerősét. A fiamék most tanulták a költői kérdést a Toldi kapcsán, ez kétségkívül az volt, mert a néni választ nem várva folytatta. – Amit én, mi? Semmit!

Két nagymama a kényelmetlen székeken ülve mérgelődött a kórház informatikai újításai felett:

Á, flanc az egész világ! Minek ez az átállás? Az orvosok már többet foglalkoznak a gépekkel, mint velünk!

Így van, és ha szólni merünk, mi vagyunk a hülyék! – felelte a szomszédja. Hogy mi miatt szólnánk és lennénk hülyék, az nem derült ki. Talán egy általános elkeseredett sóhaj volt az élet felett. Szomorú lettem miatta, főleg miután a fia és családja életének minősítése következett. – A fiam azt mondja, neki fáradtság vendégeket fogadni. Én fiatal koromban soha nem mondtam, hogy fáradt vagyok. Pedig három gyereket vállaltam internet nélkül! De az hagyján! A szomszédom menye még arra is vetemedik, hogy péntek este bulizni menjen a barátnőivel! Az unokákra meg vigyázzon a nagymama?! Micsoda világ! – Azért enyhítő körülményként megemlítette, hogy ő szokott unokákra vigyázni, és mindent megenged nekik, így örülnek, hogy ott vannak. – Legyenek velük szigorúak otthon!

Az asszisztens minden új beteg behívása előtt elnézést kért, hogy a szokásosnál lassabban haladnak, legyünk türelemmel. Mikor ötödik alkalommal csukódott be az ajtó, akkor hangzott el a címadó mondat egyik betegtársam szájából. Kiegészítve a klasszikus sztereotípiával:

Ezek mást se tudnak, csak kávéznak odabent!

Mintha az egész magyar egészségügy asszisztensi hálózata valami világméretű kávémaffia része lenne. Ám amikor sorra kerültem, az orvosi szobát nem lengte be frissen főzött kávé illata. Elmondtam a gondjaimat az orvosnak és a hölgynek, aki szorgalmasan gépelt, szerzett nekem időpontot vizsgálatra, receptet nyomtatott és közben vérnyomást mért. Mindhármunk szeme alatt nagyjából azonos átmérőjű karikák virítottak. A fáradtságtól, a stressztől, a kötelességtudatunk súlyától, amit néha összekeverünk az önfeláldozással. Az orvos mégis legalább háromszor elmondta, hogy ne aggódjak. Úgy fogalmazott, olyan ez, mint az olajszint a kocsiban; beállítják, aztán mehetek tovább.

Jól esett ez a szempont, bár remélem nem egy kiszuperált Wartburgnak tűntem, hanem mondjuk egy Lorelai Gilmore-féle Jeep Wranglernek. De az is lehet, hogy Marvel rajongó, mert éppen az Amerika kapitányos pólóm volt rajtam.

Persze, velem is előfordult már az orvosi ügyeleten, hogy az asszisztens telefonhívását hallgattam a folyosóról, „persze, nyugodtan egyen csak doktornő, egy anyuka van itt a gyerekével”. És akkor olyan ideges lettem, hogy szerettem volna egy tökéletes olajszintű Wrangellel behajtani a rendelő ablakán. Nyilván udvariasan kivártuk a doktornő vacsoráját. Közben a türelemről és egyéb nélkülözhetetlen dolgokról diskuráltunk a fiammal a váróban.

Szóval szinte semmi sem fekete vagy fehér. De végezetül – példaképül állítva – ide szeretném idézni azt a fiatalembert, aki mellettem ült. Aki előttem jött, de utánam hívták be. Mikor látszott, hogy megborul a behívási sorrend és mindenki még dühösebb lett, ő mosolyogva felemelte a telefonját, rámutatott a könyvemre:

Nekünk mindegy! Elég hosszú a könyved!

Miután kijöttem – jó híreket és kitartást kívánva neki – elnézést kértem, hogy így alakult. Csak ennyit mondott:

Ugyan, semmi baj, ezt a napot már erre szántam!

Naná, hogy lett volna jobb dolga is, de ezt nem vágta a fejemhez. Nem szidta a rendszert, sőt senkit az ajtónak bármelyik oldalán. Csak olvasta tovább a cikkeket a telefonján.

A morcos néni álláspontjával vitatkozva, azért kijelenthetjük:

Néha kifejezetten jó, ha van internet! És megfizethetetlen, ha valaki a derűjével felette tud állni a kellemetlenségeknek!

Kutyifa Anikó