Az újságírás célja az új, aktuális és eredeti – remélhetőleg mások által még nem közölt – információk eljuttatása a nagyközönséghez. Következzenek a #maradjotthon új, aktuális információi tőlem:
A kutyánk most a lila színű rongyot rágta szét, miután kiráncigálta a házából. Letöröltem a képeket az étkezőben. Az egyik mögött Hagrid Aragog nevű, morcos pókja nézett rám mind a nyolc szemével és csak annyit mondott, hogy „hagyjam már vingardium leviosa”.
A szerdai írásomat frissítve örömmel jelentem be, hogy képes vagyok olyan kiflit sütni, amibe beleharapva, nem muszáj a fogorvoshoz menni. Szájmaszkban a szájmaszkos fogorvossal szemben kicsit „itt a szuvas, hol a szuvas” típusú szerencsejátéknak tűnne a kezelés.
Friss és aktuális hírek…Nézzük csak… Classroom. KRÉTA. Tehát a jakobinusok vezetőjét Robespierre-nek hívták. Jah, hogy ez nektek nem új hír? Nekem sem illene, hogy az legyen, de bevallom, a nagy francia forradalom dátumát csak hóra, napra pontosan tudtam, pedig pont olyan könnyű, mint a nándorfehérvári csata. Azzal a különbséggel, hogy az előzőnél francia fejek hullottak, a másodiknál török. Meg persze magyar, de arra nem olyan jó emlékezni.
A korona oldalára nagyon, de nagyon utálok fellépni. Az emelkedő számok az ember bankszámláján mutatnak jól, nem azon a honlapon. Pedig arra valószínűleg egy ideig nem nézünk aggodalmak nélkül. Egyre idegesebb mindenki. Mikor legutóbb júniusról és júliusról olvastam, eszembe jutott az apám régi mondása:
„ez tetőződik, mint Rába Szentgotthárdnál”.
Emelkedő számok miatt inkább kedves ismerőseim oldalára megyek, akik megállás nélkül varrják a maszkokat. Minden tiszteletem az övék. Tegnap a városban még elég kevesen voltak maszkban. Furcsa. Szemüvegben amúgy nagy móka a használata. Egyetlen kilégzés és méternyit se látok előre, annyira bepárásodik a lencse. Párásodásgátló réteg ide vagy oda. Jobb ötlet híján levettem. Mármint a szemüveget. Otthon derült ki, hogy joghurt helyett kézkrémet, wcpapír helyett papírtörlőt, rizs helyett meg zizit vettem. De üsse kő. A mesebeli kőleves története is döcögősen indult.
Az ember felfedezi az értékeket az életében. Nem mondhatnám, hogy a kutyagumi szedése örömmel töltött volna el korábban. De mióta futó édesanya ismerőseim a panel home office-suli-ovi-túlélésről mesélnek, én boldogan adok hálát, hogy madárcsicsergés közben hajolgathatok az udvaron. Ha kutyagumiért, hát azért.
Tegnap az egyik „majdnemszomszéd” néni odaköszönt a szomszéd bácsinak az utcán. Aztán közelebb tolta a biciklijét. De nem közelebb, mint másfél méter!
– Hova mentél te ilyenkor? – kérdezte a szomszéd.
– Csak a húsboltba! Itt a temetőn keresztül. Senkivel nem beszéltem! – mondta, gondolom mosolyogva, a „majdnemszomszéd”, szájmaszkos, kesztyűs néni.
– No, akkor jól van! – felelte a szomszéd bácsi.
Olyan büszke voltam rájuk. A szeretetre és gondoskodásra a hangjukban. Én is odaintettem és köszöntem. Sokkal több, mint másfél méterről. Boldog voltam, hogy ide tartozom.
Hogy mi a csudának ugrattam be a kedves Olvasót Ryan Goslinggal a cikkbe? Elárulom. Mosogatás, teregetés, vasalás vagy házi sporttevékenység közben Váratlan utazást néztem. És tudjátok kit fedeztem fel a 7. évadban? Bizony, a Notebook-os és a Kaliforniai álom pasit. Egy minden lében kanál, árva kissrácot játszott.
Avonlea történetein nőttem fel. És most, ebben a helyzetben jó volt újranézni a sorozatot. A 20. század elején villanyvilágítás, vízöblítéses wc, internet nélkül, elképesztő kihívásokkal szembenézve álltak helyt a szereplők. Azt hiszem, ez a mi elődeinkről is elmondható.
Nem tudom, hogyan lesz tovább és mi vár még ránk, de remélem mindannyian megtaláljuk az erőforrásainkat és egyszer az lesz az új, aktuális és friss hír, hogy a koronavírus fenyegetése elvonult.
Kutyifa Anikó
Fotó: contextus.hu
