Délelőtt egy óvatlan sóhaj után a fiam megkérdezte: mi a gond? Elmeséltem neki, hogy a mai cikken gondolkodom és szomorú vagyok, mert nem örülök a rossz híreknek, amik eljutnak hozzánk. Azt javasolta, hogy keressek olyan híreket, amik – hogy őt idézzem – „tök kicsik”, de bíztatóak. Ez elgondolkoztatott. Mutatom, mire jutottam.
– A héten a magyar rendőrök bajbajutott kiskacsákat és elhagyott kölyökkutyákat is megmentettek a szokásos, hétköznapi, bűnüldözéses ügyek mellett.
– Tom Moor második világháborús veterán kétszeres Guinness rekorder lett, mert járókeretével több száz kört tett meg a kertjében. Ez persze nem lenne annyira nagy hír, ha az öt nap múlva 100 éves férfi ezt nem egy adománygyűjtő akció keretében tette volna. 12 milliárd forintnak megfelelő összeget gyűjtött a brit egészségügyi szolgálatban dolgozók részére.
– Horvátországban Stjepan Vokic, iskolai gondnok 17 évvel ezelőtt megmentett és felnevelt egy meglőtt szárnyú gólyát, Malenát, aki idén végre újra szerelmes lett.
– Debrecen mellett felfedeztek egy 30 millió forint értékű csillagvirág mezőt. A “lilacsokit” idéző színben pompázó rét természetvédelmi értéke óriási.
Sokáig tekergettem a hírportálokat, míg pozitív hírekre leltem. És ezek is inkább csak pozitív kicsengésű információk. Nem feltétlenül olyan hírek, aminek olvasásakor nagy remények és mély elégedettség tölti el az ember szívét. Kezdtem úgy érezni, kudarcot vallottam, mint elég jó, motiváló anya. Jó hírek terén rosszul állunk.
Kivéve, hogy a hetekkel ezelőtt megmetszett szőlő levelei kezdenek kinyílni és fotoszintetizálni. A fűnyírás után letarolt pitypang az udvaron, ma reggel olyan sárgán ragyogott, mintha tegnap nem estem volna neki kíméletlenül.
Aztán eszembe jut, hogy tegnap délelőtt – tereprendezés közben – beszélgettem a szomszéd bácsival. Körülbelül 5 méter távolságból. Arról mesélt, hogy milyen volt, amikor a háború alatt háromszázan is bujkáltak a pincékben. A cebei úton tankok, a tanyák között pedig „ruszki” katonák „séramóráltak”. Akkoriban nem védett se maszk, de kesztyű.
Péntek délelőtt, mikor alaposan megcsúsztam az ovisainknak küldendő online tananyaggal, az egyik édesanya rákérdezett, én pedig szégyenkezve „mea culpáztam”.Annyit írt vissza, „csak nyugi, kaptunk már sok feladatot, ne aggódj, majd válogatunk”.
Csütörtökön az ebédnél, amikor életemben először kipróbáltam a házi készítésű pitát, a fiam azt mondta, „ú, anya, ez olyan, mintha a Döner-Kebabban ülnék Pesten”. Nem is igazán hiszem, hogy kaphatna anyuka ennél nagyobb elismerést.
Ahogy ezeket végiggondoltam, rájöttem, hogy „csak” ilyen hírekre futja manapság. De miért is akarnék jobb híreket? Valaki tanácsot ad, ha tanácstalan vagyok. Megnyugtat, ha úgy érzem, elrontottam valamit. Rávilágít, hogy az élet lehetne sokkal nehezebb is, amikor elégedetlenkedem. Meghallgat, ha arra van szükségem.
Sikerült hát teljesítenem a fiam javaslatát. Ezek „tök kicsi” hírek, de bíztatóak. Számomra mindenképp. Mi a Te jó híred mára?
Kutyifa Anikó
