A Szent Keresztről Nevezett Mária Terézia nővér 2020. május 20-án ünnepelte örökfogadalmának a 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból kérdeztem életútjáról, hivatásáról.
–Kedves Teréz nővér! Szeretettel gratulálok ehhez a szép évfordulóhoz, mind a VIRA.HU, mind a magam nevében, mint egykori akasztói hittanos tanítványa.
20 év már igazi mérföldkőnek számít az emberi életben, amikor érdemes megállni és visszatekinteni.
Teréz nővér mesélne a családjáról, gyerekkoráról, hogyan került Kiskőrösre?
-Budapesten születtem. Ott is éltünk, majd Pilisre költöztünk. Apukám, aki 2005-ben hunyt el, bányagépész, elektromérnök majd másoddiplomája a gépészmérnöki volt. Anyukám, akit 1984-ben hívott haza a Mennyei Atya, műszerész volt a Medicor orvosi műszereket gyártó cégnél Budapesten. Nővérem, aki 16 évvel idősebb mint én, szintén műszerész, két gyermek édesanyja. Bátyám, aki 10 évvel idősebb, mint én, pedig Hollandiában végzett, mint hangmérnök. Tavaly nyerte el az ” Év hangmérnöke” címet! Kislánya párbajtőr versenyző. Kilenc éves voltam, amikor a jó Isten haza hívta anyukámat. Mivel testvéreimnek már volt családja és saját egzisztenciát teremtettek, nagyszüleim már akkor nem éltek, így Apuval ketten maradtunk. Egyikünknek sem volt egyszerű időszak ez.
Az általános iskolát Pilisen fejeztem be, majd itt Kiskőrösön, mint általános kertész érettségiztem 1994-ben. Az itt töltött négy év alatt főtisztelendő Kiss Ernő atya volt a felkészítő hitoktató lelkiatyám, aki szerzetesrendbe való felvételire készített föl.
Érettségi után Zsámbékra, a Praemontrei nővérekhez jelentkeztem, itt töltöttem le a kétéves noviciátusi időt. Majd ennek letelte után ferences közösségbe léptem át, a Názáreti Kisebb Nővérek Közösségének lettem a tagja, ahol főtisztelendő Dr. Barsi Balázs atya volt a spirituálisom (lelkivezetőm). Természetesen Ernő Atyával, mint lelki atyámmal, továbbra is tartottuk a kapcsolatot, aki 1998-ban jelezte, hogy szüksége lenne lelkipásztori kisegítőre. Kérését jóváhagyva delegáltak engem a plébániai szolgálatra, Kiskőrösre. Én pedig nagy örömmel jöttem!
Hogyan kezdődött a szerzetesi hivatása, hogyan indult el ezen az úton? Az Ön számára mit jelent az elhivatottság?
-Szüleim elmondása szerint eléggé komplikáltan, törésekkel, oxigén hiánnyal, sikerült megszületnem, az életem első 24 órája borzasztóan kritikus időszak volt, amit anyukám átimádkozott és rábízott a Szűzanyára, azt kérve, ígérve, hogy ha életben maradok, akkor legyek egészen az Úr Jézusé.
Én úgy gondolom, hogy a hivatásom itt kezdődött, amikor a Jóisten elfogadta ezt a felajánlást, és elkezdett formálni és formál most is, hogy (mint minden szerzetes) minél inkább Isten irgalmas szeretetének jele lehessek a világban. Valójában ez a csodálatos, Istentől megáldott és vezetett formálódás mindannyiunknál jelen van, aki engedi a jó Istent munkálkodni az életében.
Úgy gondolom, hogy a jó istennek mindenkiről van egy szépséges terve, amiért létrehívta őt a nem létezésből és halhatatlan lelket ajándékozott neki Önmagából. Isten mindenkit hív valamilyen csodálatos és milliméterre pontosan testreszabott élethivatásra. Ezt a hívást az ember megérzi csalhatatlanul! Van, aki egyből tud igent mondani és van, aki csak később mer elköteleződni, van, aki sohasem. Minden segítő hivatás: mint az orvos, tanár, a gyógytornász, a különböző művészetek művelői stb., így a szerzetes is arra kapott meghívást Istentől, hogy talentumával szolgáljon, javára legyen a többi ember számára és így szebbé, jobbá tegye közvetlen környezetét, és valójában az egész világot. Isten teremtő társai vagyunk mindannyian a szeretet nagy művében. Aki megérti és elfogadja szívében az elhivatottság isteni fényét, az mindenhová és bármilyen akadályon át követni fogja, a Fény pedig vezeti őt:
„JóFény vezess!
Hiszem, hogy éltető erőd
Addig tovább vezet,
Míg az éj helyett
A nappal arca felderült s
Velem marad már rendületlenül!” (John Henry Newman)
Így lesznek elhivatott pékek, asztalosok, varrónők, újságírók, stb. akik nemcsak munkájuknak, hanem életküldetésüknek is tartják hivatásukat és boldogok is abban, amit csinálnak. Persze a boldogság nem egyenlő a komfortérzettel, mert ez a “szent hivatástudat” sok lemondással jár általában. Hiszen az ilyen elkötelezett ember maximalista, mindig a tudása legjavát akarja adni, a hivatás az első a számára. De az elhivatott emberek mind vállalják ezt, mert a szívünkben él a tűz, az alkotás, a segítés, a mások életének jobbá tételére való vágy, valójában ez a Teremtő Lélek Pünkösdi tüze.
Kérem, meséljen az örökfogadalomról, az Ön számára melyik volt a legemlékezetesebb része a szertartásnak?
-Az örökfogadalom végső teljes elköteleződés Isten mellett. Három ideiglenes fogadalom előzi meg. A legtöbb szerzetesrendben, püspök jelenlétében, vagy kezébe teszik fogadalmukat a szerzetesek. A hűség gyűrűjét a püspök húzza a szerzetes ujjára, majd az égő gyertyát, mint életét bevilágító Krisztus világosságát adja át. Mons. Marosi Izidor püspök Atya kezébe tettem az örökfogadalmamat, itt Kiskőrösön.
Életem egyik legszebb napja volt. A szertartás legmeghatóbb része az Isten előtti teljes leborulás- vénia- a teljes Istennek való önátadás. Közben a hívek a Mindenszentek litániáját éneklik. Mélységesen csodálatos pillanatok ezek.
Most hogyan ünnepelte a jubileumot?
-„Karanténosan”, nagyon szolidan. Nagyon örültem, hogy szentmisén részt vehettem és hálát adhattam az Úrnak.
A szerzetesi élet így vissza tekintve mennyire nehéz hivatás? Mit üzen a világ számára egy szerzetesi élet?
-Úgy gondolom, hogy a szerzetesi hivatás ebből a szempontból nagyon is hasonlít a többi élethivatáshoz. Szerintem egyik hivatás sem nehezebb vagy könnyebb a másiknál. Hiszen a Jóistentől kaptuk, személyre szabott. Sokszor hallottam már, hogy a szerzetesi, vagy a papi élet az természetellenes élet. Valójában természetfölötti élet, mert az embert Isten teljesen önmagának lefoglalja, ezért is hívják a szerzetességet, papságot egészen Istennek szentelt hivatásnak.
De valójában a hívő keresztény élet is Istennek szentelt, természetfölötti élet, hiszen a keresztség szentsége során Isten gyermekeivé lettünk, majd a szentáldozásban Jézus szent testét és vérét vesszük magunkhoz, amely bekapcsol minket az Isteni élet szeretetének a vérkeringésébe. De ahogy körbenézünk, sorba dőlnek be a biztosnak látszó pontok. Az anyagi biztonság, nem igazi biztonság stb. Nem véletlenül van a szentírásban, hogy a bölcs ember sziklára építi életét, nem homokra.
Egy szerzetesi jubileum mindig jel is. Jelzi azt, hogy itt valaki megtalálta a biztos pontot, a Sziklát. Jelzi, hogy az egyre bizonytalanabb világunkban csak egy biztos Szikla van, amire érdemes az életünket alapozni: a minket végtelenül szerető Isten! Aki személyes Isten, mindenkit személy szerint ismer és a Te életed részese is akar lenni, azért hogy boldog legyél.
Teréz nővér minden korosztályt tanított, tanít. Most a koronavírus miatt az oktatás is átalakult, de valójában mindannyiunk életvitele is megváltozott. Mint pedagógus, és mint pszichoterapeuta mit üzenne az olvasóknak?
-Valóban nagy változást hozott az életünkbe a koronavírus. Tudjuk, hogy sok kellemetlenség ért mindannyiunkat, de mégis próbáljuk meg a pozitív oldalát nézni. Bár nehézségek árán, de alkalmazkodtunk, és mindannyian legjobb tudásunk szerint végig csináltuk! Megtapasztaltuk a magunk és környezetünkben élők, családunk, szeretteink, barátaink, alkalmazottaink stb. gyengeségeit, vagy éppen erősségeit és elfogadtuk azt. Megtanultunk türelmesen várakozni a boltok előtt, megtanultunk helyesen megmosni a kezünket, és talán ismét, megtanultuk imára kulcsolni is. Megtanultunk maszkban, ismét egymás szemébe nézve beszélgetni, és szempillantásból is megérteni egymást. Megtanultuk távolból is csendben imádkozva önzetlenül szeretni családunkat, barátainkat. Megtanultuk a mindennapi megszokott rutint értékelni, ami most nem volt.
És sorolhatnám a sok értéket, amivel gazdagabb lett az életünk. Mert megéreztük, hogy a világnak a rohanása ha leáll, üres az életünk. De miért? Mert a szívünket, életünket talán nem az töltötte ki, Akinek ott örök helye lenne, hanem a pótcselekvések. Persze fontos a munka, de nem az életünk legfőbb értelme.
Ez azt jelenti, hogy az élet nehézségeivel nem egyedül kell szembenéznünk, mert van egy mennyei Atyánk, aki gondot visel ránk, mindenkiről külön – külön. Aki olyannyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta oda Érted, ha csak te egyedül lettél volna a világon, érted is meghalt volna Jézus. Itt jön a nagy kérdés vajon merünk-e a mi drága mennyei Atyánk kezében bele simulni? Merjük-e belehelyezni vágyainkat, örömeinket, szeretteinket az Ő féltő kezébe?
Mert nézz körül, a világunk egyre inkább változik, egyre inkább furcsább, egyre inkább nem értjük. Mi emberek törekedtünk a biztonságra, olyan biztos pontokra, amelyek megtartanak minket, amelyben kapaszkodhatunk. Ahol biztonságban tudhatjuk szeretteinket, családunkat.
Hogyan találhatjuk meg lelkünk békéjét?
– Magát a Békességet kell beengednünk a szívünkbe, az életünkbe! A szívünk egy különleges ajtóval rendelkezik, kívül nincsen rajta kilincs, Jézus csak kopogtat a szíved ajtaján, de belülről neked kell kinyitnod! Persze be tudná „robbantani” az ajtót, de Ő tiszteletben tartja a te akaratodat még akkor is, ha látja, hogy a vesztedbe rohansz, mert annyira szeret, hogy erőnek erejével semmit nem tesz, csak ha kéred, de akkor segít.
Ha megnézzük a szenteket, vértanúkat sok-sok ezer olyan embert, aki az életét Istenre tette föl, még akkor is, ha szörnyű kínok között megölték őket. Talán mind tévedtek volna Istennel kapcsolatban? Na de ennyien? Gondold csak végig! De hanem tévedtek és olyan kincset találtak Istenben, amiért készek voltak a legdrágábbat, az életüket is odaadni, akkor ezt a kincset érdemes nekünk is megkeresni! Érdemes kinyitni a szívünket és beengedni a ránk várakozó Jézust, nap mint nap.
Van egy nagyon aranyos történet:
Egy hatalmas tengerjáró hajó hánykolódik az óceán közepén. Hatalmas hullámok csapkodnak. Már-már azzal fenyeget, hogy ez a hatalmas hajó elsüllyed. Mindenkit leparancsolnak a hatalmas ebédlőbe. Mindenki maradjon nyugodtan üljön le kapaszkodjon! – hangzik a parancs. Általános pánikhangulat uralkodik az emberek között. A matrózok arra lesznek figyelmesek, hogy egy kisfiú a sarokban, a szőnyegen ülve, a piros meg kék autóival békésen játszik. Nézik egy darabig a kisfiút, látják, hogy a nagyon is himbálózó fedélzeten a gyerek teljesen nyugodtan játszik. Az egyik matróz odalép hozzá és megkérdezi tőle:
– Kisfiú mond csak, te nem félsz? Iszonyú vihar van, mindjárt elsüllyedünk!
A kisfiú csillogó szemmel mosolyogva válaszol:
– Nem félek!
– Hogyhogy nem félsz? – néz döbbenten a matróz
– Mert az én apukám a kapitány!
Úgy gondolom, hogy amíg az életünk hajóján a Jóisten a kapitány, addig semmi félnivalónk nincsen! De az első lépés, hogy őt kell kapitánynak választani életünk hajójára! Mert amíg mi próbáljuk tekergetni életünk hajójának a kormánykerekét, nem biztos, hogy jó kikötőbe érkezünk. És ha egy nagyobb tragédia, vagy fájdalom, vagy baleset, vagy gond kitépi a kezünkből a kormánykereket, gyakran képtelenek vagyunk visszavenni az irányítást, bizony akkor életünk hajója összevissza sodródhat, hánykolódhat az érzelmek, események tengerén. De ha Isten a kapitány, Ő biztos kézzel fogja életünk kormányzását.
Emlékszem, hogy sok érdekes történetet mesélt nekünk hittanórán, tudna mondani most is bátorításként a fiataloknak?
-Ami most eszembe jut, mindannyiunk számára fontos tanmese. Gyakran előfordul, hogy az életünkben egyszer csak egy olyan ponthoz érünk, amikor nincsenek kilátások. Sötétség van és annak az embernek, akinek van hite, akinek van Istene, van kibe kapaszkodnia, sokkal könnyebb talpra állnia. Hiszen tudja, nincsen egyedül.
A történet pedig így szól:
Van egy emeletes ház. Fent az emeleten vannak a gyerekszobák, alul alszanak a szülők. Éjszaka van. Hirtelen elektromos tűz üt ki a házban. Az édesapa fölébred, gyorsan kimenti a családját, a kisbabát az emeletről, majd szalad vissza kisfiáért. De akkor veszi észre, hogy az emeletre vezető lépcső teljesen leégett és leomlott. Nem tud felmenni. A gyerek pedig ott áll és sikítozik a lángok között.
Az édesapa kiabálja a kisfiának:
– Gyorsan szaladj be a szobádba és menj ki az erkélyre!
Közben az édesapa kirohan az udvarra az erkély alá. A gyerek pedig ott áll az erkélyen mögötte hatalmas lángok, lent pedig iszonyú sötétség, hiszen éjszaka van. Ekkor az apuka felkiált a kisfiának:
– Kisfiam mássz át az erkélykorláton és ugorj le!
– Nem lehet, apa sötét van és nem látlak, félek! – kiabálja rémülten a gyermek.
– Nem baj kisfiam, az a lényeg, hogy én látlak, és elkaplak! Ugorj!
A gyermek ugrott, az apja pedig elkapta.
Amikor lelki sötétségben vagyunk, nekünk is át kell másznunk az aggályosságaink, félelmeink, kishitűségeink, szégyenérzetünk, és még sorolhatnám sok korlátainkat. Mert csak ezeket átmászva tudjuk elhinni, hogy Istentől végtelenül szeretve vagyunk. Ez az, amikor bele „simulunk” a Jóisten kezébe és bátran higgyük el, megtart minket! Szeretett Ernő atyánk mindig azt mondta: CONFIDITE – BIZAKODJATOK! Amennyit a kerék le annyit majd fel is!
-Beniczki Dávid-
