Futásból hazafelé tartottam, amikor hangosan köszönt rám egykori óvodás kislányunk. A házuk előtt guggolt a betonon a kapuban. Mellette a nagypapája egy sok nyarat látott horgászszéken üldögélt.
– Szia, Ildikó! – Évek óta így szólít, olyan nagy szeretettel és kedvességgel a hangjában, hogy már nem szoktam kijavítani. Két Ildikó kolléganőm is van, akiket sokra becsülök, szóval, nekem megtisztelő.
A kislány – nevezzük most Lillának – csöpp nyári ruhájában, piros műanyag késsel, mély átéléssel igyekezett „elfűrészelni” a répát a betonon. Rényire nyitott ajkai között kidugott nyelve egy ritmusra mozgott a késsel, ami a „kés, villa, olló, kisgyerek kezébe nem való” elv alapján a célnak egyáltalán nem felelt meg. Lilla papája átszellemülten gyönyörködött az unokájában. Aztán hirtelen, mint aki most döbben rá, hogy nézőközönségük van, alig hallhatóan, suttogva szólalt meg:
– Tudja, nagyon koszos az a répa! De nem baj! – legyintett mosolyogva. – Lilla nekem főzi!
– Igen! – kapta fel a fejét Lilla. – Ez a papáé lesz! – Azzal már nyújtotta is a piszkos, pucolatlan, ormótlan répadarabkákkal teli sárga műanyag edénykét, ami talán homokozóforma lehetett.
A papa átvette, kiválasztott egy csinos kis szeletet és jóízűen rágcsálni kezdte. A betonról a répára ragadt homokszemek nem túl diszkréten ropogtak a fogai között. Lilla csillogó szemekkel és izgatott kíváncsisággal leste a papát.
– Nagyon finom, szívem! Igazán finom! – válaszolta őszintén. Teljes odaadással nézett az unokájára.
Lilla arcán elégedett mosoly terült el. Ő talán soha nem fog emlékezni pontosan erre a pillanatra, de a papája – tudtán kívül – Lilla nőiességének egy fontos részét alapozta meg. A másokról való gondoskodás vágya ott pislákol a pöttöm lányokban, de kell, annyira kell a tiszteletteljes megbecsülés, a teljes odafordulás és értékelés azoktól, akikre a nevelésük bízatott.
Amikor tíz vagy húsz év múlva Lilla magabiztos mozdulattal aprítja a megmosott, megpucolt répát a levesbe, és asztalra teszi a vasárnapi ebédet, egy pillanatra talán felsejlik benne egy meghatározhatatlan forrású emlék a nagypapáról, akit nem zavart a piszkos, betonon összevágott sárgarépa, hanem a különleges nagypapák ősi ösztönével gyökereket és szárnyakat adott neki egy forró, júliusi délutánon.
A legfontosabb útravalóink ugyanis ritkán érkeznek nagy csinadrattával, de túl értékesek ahhoz, hogy lemaradjunk róluk.
Kutyifa Anikó
A képek forrása: pixabay.com
