Turán István helytörténész írása, gondolatai
Nekrológot írni személyes érintettség esetén nem könnyű… Az is igaz, nem sok tapasztalatom van ebben a műfajban, habár megmondom őszintén foglalkozásomból fakadóan valószínűleg az átlagnál némileg több nekrológot olvasok, hiszen ezeket a sorokat vizsgálva érdekes és értékes információk nyomára bukkanhatok, amelyekből aztán rég elfeledett életpályák, történetek elevenedhetnek meg újra, hogy a mai generációk is bepillantást nyerhessenek a régi Kiskőrös világába.
Hálás és „pihentető” feladat, mondhatnák sokan (mondják is) a valóság azonban természetesen árnyaltabb. Amennyiben ugyanis szeretném minél alaposabban és komplexebben megmutatni, hogyan is jutottunk ide, minek árán tartunk ma ott ahol, akkor ez bizony sok száz órát követel munkaidőből, szabadidőből, s ez a sok-sok óra a mai hétköznapokból tűnik el. Néha magam is furcsállom, amikor délelőtt 10 órakor még a Monarchia nyelvezete zúg a fejemben, máskor hazaérve „ki kell ráznom” magam az 1920-as évek simulékony stílusából, vagy az ’50-es évek militáns hangvételéből…
Azt hiszem Grecsó Krisztián írta valahol, hogy a helytörténész, mint olyan, bizony nem a legizgalmasabb valaki. Lelke rajta, mi ezzel nyilván vitatkozunk, csak hát az irodalomtörténet (akár joggal) nem a mi álláspontunkat részesíti előnyben. Mindenesetre tény, ha a helytörténeti kutató találkozik valakivel, akivel megértik egymást, az egy felettébb jó dolog tud lenni. A közös szenvedély viszi előre az információcserét, kizárva a kapitalizmus minden válfaját (ebből mi semmilyen extraprofitot nem kapunk), a végeredmény pedig ennek szellemében pozitív, hiszen, ahogy szokták mondani, „megint csak előrébb vagyunk valamivel.”
Na, mármost rövid életű ténykedésem tapasztalata alapján ilyen embert találni piszok nehéz. Ideológiai, politikai meg mindenféle szükségtelen gyanakvások közepette beszélgetünk, rögzítve a fontosabb momentumokat, aztán egyszer-egyszer (értsd: átkozottul ritkán) akad valaki, aki ezekre tud nagy ívben tenni, vele nem véletlen tudunk akár „alkotni” is valamit, később pedig ezt kamatoztatva tapasztalatainkat, eredményeinket megosztani a Tisztelt Nagyérdeművel.
Jelentem tisztelettel, számomra Hrk János, barátainak Janek, bizony ilyen valaki volt.
Most majdnem azt írtam, hogy csupán néhány éve ismertem, ez azonban egykori kedvelt osztályfőnököm szavaival élve féligazság lenne, ugyanis a szűkebb szakmát tekintve elfogadható az állítás, azonban Jánossal Kiskőrös mellett volt egy másik közös szenvedélyünk is, ahogyan régimódian szokták volt mondani, a pecázás szeretete. Nem csónakból, nem halastón, nem versenyszinten, de a klasszikus vadvízi horgászat a Kígyóson, még inkább a DVCS-n, az bizony előkelő helyet foglalt el mindkettőnk életében.
Ha most belegondolok, azt hiszem 14 évesen tettem le a horgászvizsgát, az egyik vizsgáztatóm talán pont ő volt. Sosem felejtem el az első általam látogatott közgyűlésen szintén ő volt a felügyelő bizottság elnöke. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, 90%, hogy nem is érdekelt volna, de ahogyan felállt, elmondta az egyesület működésével kapcsolatos problémáját, és javaslatot tett a MEGOLDÁSRA, na az más volt! Előzőleg volt egy adag veszekedés, az ő javaslatait tudomásul vették, bíztak benne, a szavazás során pedig megerősítették.
A vízpart mellett aztán évek múltán úgy alakult, hogy ismét találkoztunk, immár közvetlenebb, kötetlenebb formában. Én a helytörténeti gyűjtemény feldolgozásában jeleskedtem, ő a nosztalgia mellett egy beszélgető, feltáró Facebook csoportot hozott létre Kiskőrös és környéke régen, tegnap és most néven. Ő is, és a kollégák is örömmel szállították a családi archívumban rekedt közérdeklődésre számot tartó fényképeket, nem mellesleg egy nagyon jó közösség jött létre, ezt a megejtett csoporttalálkozók is bizonyítják!
Korban jóval előrébb járt tőlem, én kérdeztem, ő, ha nem is tudott válaszolni, azt mindig tudta, kihez is fordulhatok. Egyszer mentegetőzni próbáltam, mert valóban elég dolgot kaptam a nyakamba, ő azt mondta, sebaj, megvárjuk, én már nyugdíjas vagyok, hál’ Istennek időm legalábbis akad bőven…
Kedves János!
Bár így lett volna… Szerintem neked is, és nekem is lett volna még mondanivalóm, bőven. Nem vagyok naiv, amikor először elmondtad, illetve Kiss Lacin keresztül tájékoztattál betegségedről, annak súlyosságáról, megmondom őszintén nagyon megijedtem, és ez az érzés meg is maradt. Akárhányszor találkoztunk ezután, láttam rajtad a kimerültséget, azonban némi bizalommal töltött el élni akarásod, amikor mások talán már feladták volna, te egy horgászkirándulást szerveztél főként nekünk, egyesületi tagoknak, barátoknak (mondjuk ki nyíltan, hiszen a legjobb az Akasztói Sporthorgász Egyesület!), ott körbejártál, humorizáltál (volt mivel!). De ami a legjobban él a mai napig, az a közvetlenséged! Találkoztam azzal már néhányszor előtte, de csupán futólag. Talán nem is maradt meg mindig, ám ott a fűzfa alatt, amikor nem nevettél ki a törpeharcsáért (sőt néhány perc múlva lazán mutattad az általad fogottat is), na, ott megismerhettem 16 évvel később azt a bizonyos alapos, precíz, felkészült, elhivatott mégis közvetlen embert, akit annak idején felügyelőbizottsági elnökként láttam és hallottam. Nagyon örültem neki!
Sokan persze a Földhivatal vezetőjeként fognak emlékezni rád. Ezért is választottam ezt a fényképet rólad, amely a Kiskőrös 2000-ben című kiadványban szerepelt. Öregszőlőből a Földhivatal élére, azt hiszem szép karrier. Mindezt úgy, hogy nem tagadtad meg a gyökereidet. Minden elismerésem, mondtam akkor is, és tartom most is. A helytörténeti kutatómunkában nyújtott segítséget, akár általad, akár a csoport által, szintén köszönöm.
Isten veled barátom, adja meg neked a Jóisten a békét és az üdvösséget! S ha addig nem találkoznánk, görbüljön az a bot!
Közös dolgainkat nem felejtve,
Turán Pisti
Forrás: Kiskőrös Múltjából
Kiemelt kép: Hrk-János Janek
