Kertészmérnök és tanárember, akit az ifjonti lelkesedés vitt a közélet porondjára. Az állami gazdaságnál még 1990 előtt független szakszervezetet szervez, majd a Szabad Demokraták Szövetségének tagjaként bekerül az első képviselőtestületbe, ahol társaihoz hasonlóan részt vesz a város működtetésében a kilencvenes évek elejének cseppet sem egyszerű pénzügyi helyzete közepette. Bodor Jenővel beszélgettem a rendszerváltás időszakáról.
Hogyan mutatná be a 30 évvel ezelőtti Bodor Jenőt egy mai fiatalnak?
A Kecskeméti Főiskolán végeztem 1983-ban kertészmérnökként. Még a tanulmányaim során társadalmi munkában számos városkörnyéki gyümölcsöst és kertet gondoztunk diáktársaimmal. Pénzkeresetnek sem volt utolsó, de ami még érdekesebb volt, hogy 1982-ben jutalomként az egész főiskoláról ketten kiutazhattunk egy nyári csereprogram keretében a Hannoveri Egyetemre. Életem meghatározó élménye volt! Olyan magas szintű szakmaisággal találkoztam ott, hogy szinte alig akartam elhinni. Amikor hazajöttem, szinte hónapokig nem találtam a helyem, akkora volt a kontraszt a „két világ” között. Ez a hatás később is megmaradt, talán ezért is tudtam annyira lelkesülni az új dolgokért a ’80-as évek végén.
Mi volt a polgári foglalkozása?
A Kiskőrösi Állami Gazdaságnál álltam munkába, 1989-ben már termelésirányítóként tevékenykedtem. Ekkoriban már történtek érdekesebb dolgok, ehhez én úgy próbáltam közeledni, hogy néhány kollégámmal együtt a gazdaságon belül létrehoztunk egy független szakszervezetet.
Lehetett akkor már ilyet?
Volt rá példa az országban. Mi sem teljesen magunktól építettük fel, volt egy afféle mintánk, hogy hogyan is kell kinéznie egy ilyen szervezetnek. Igaz, sok fogalom elég idegenül hatott, de nagyon lelkesek voltunk, illetve nem csak mi, szervezők, hanem a dolgozók is, alig néhány nap alatt több száz belépőnk lett.
Azért egy szakszervezetet a vezetőség sohasem fogad örömmel… Nem lett baj ebből?
Dehogynem! Szinte azonnal durva konfliktusunk alakult ki a vezérigazgatóval, engem pedig kirúgtak. Négy hónap otthonlét után az eset munkaügyi bíróság elé került, ahol a döntést hatálytalanították és még kártérítést is megítéltek. Na, mármost ezt megélni, hogy a jog eszközével tudtuk érvényesíteni az érdekeinket egy állami vállalattal szemben, ráadásul sikerrel, ez egészen rendkívüli, mondhatni újszerű volt!
Miképpen emlékszik vissza a ’80-as évek második felének változásaira?
Benne volt a levegőben, folyamatosan és egyre inkább foglalkoztatta az erre fogékony embereket. Különösen ’88-89-ben az ismerőseimmel szinte csak ezekről a dolgokról beszéltünk, ahol lehetett, gondolok itt a fórumokra, részt is vettünk rajtuk. Lezsák Sándor kamaratermi szereplésére konkrétan emlékszem. Én ekkor még nem egy párt mellett köteleződtem el, hanem azzal szimpatizáltam, amit hirdettek. Számomra az volt elsődlegesen fontos, hogy túllépjünk végre azon, ami addig volt.
Hogyan került kapcsolatba az SZDSZ-szel?
Meg szoktam jegyezni, hogy az akkori SZDSZ és az, amivé később vált, nagyon messze voltak egymástól. Valószínűleg valamelyik összejövetel alkalmával csatlakoztam. Amire konkrétan emlékszem, hogy volt az SZDSZ-nek egy kiadványa, amelyet kék könyvnek neveztek („Kék könyv” – A Rendszerváltás programja, 1989 – a szerk.). Ebben nagyon komoly szakemberek dolgozták ki az új köztársasági államforma alapjait, működési elveit, stb. Ez a kötet, és a tartalma nekem nagyon szimpatikus volt, azonosulni tudtam vele, amolyan mankóként tekintettem rá.
Mi motiválta, hogy közéleti szerepet vállaljon?
Nagyon lelkes voltam. Nem arra kell gondolni, hogy tudatosan készültem rá, de ahogy zajlottak a változások, szerettem volna a részese lenni a folyamatnak. Ellenben az, konkrétan, hogy én önkormányzati képviselő leszek, meg sem fordult a fejemben. Egyéni körzetben például nem is indultam, sőt a pártlistán is eléggé hátul szerepeltem. A bejutásom tulajdonképpen annak köszönhető, hogy mai fogalmainkkal élve „túlnyertük magunkat,” az SZDSZ annyi képviselőt küldhetett a testületbe. A munkámat becsülettel végeztem, de igen hamar rájöttem, ez a dolog egész egyszerűen nem nekem való. Ráadásul akkoriban indult a kertészeti szakközépiskolában a vincellérképzés, ott is oktattam kertészeti tantárgyakat. Több ciklust nem vállaltam.
Milyen volt az első képviselő testület?
Lelkes, de naiv emberek voltunk, akik szerettek volna minden problémát megoldani. Kálecz János képviselőtársammal beszéltünk annak idején arról, hogy a testületi munka ott „bent” szinte teljesen szürke. Amikor döntünk egy adott kérdésben, akkor vagy világosszürke, vagy sötétszürke végkimenetel lehetséges, de a lakosság „kint” csak feketét és fehéret lát. Ezzel azt akarom mondani, hogy cseppet sem voltunk egyszerű helyzetben. Meg kellett oldanunk egy sor komoly feladatot, amelyre nem készített fel minket senki. Egy várost kellett működtetnünk, ráadásul nagyon nehéz pénzügyi helyzetben, itt pedig a döntések sokszor nem írhatók le a jó és rossz fogalomrendszerén keresztül. Az is biztos, hogy dr. Szenohradszki Béla autóbalesete egy óriási törés volt, lelkileg és a testületi munka tekintetében is. Béla jó szakember volt, nagyon látott a pályán, gyorsan tudott dönteni, és ez a munkamorál bennünket is ösztönzött. Halála minden téren tragikus veszteség volt. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolom, hogy amennyire lehetett, helytálltunk.
Nekem többen említették, hogy az első időszakban még a nagypolitika dominált a viták során, majd teljesen átálltak a helyi ügyekre. Ebben volt valamilyen tudatosság?
Én szerintem már az első időszakban is a helyi ügyek domináltak, de ami miatt aztán végképp kiszabadult az ember a politika bűvköréből, az a csalódottság volt. Hamar rájöttünk, hogy Budapestről vajmi kevés segítséget kaphatunk, ezeket a dolgokat helyettünk nem fogja megoldani senki. Közben „fent” háttéralkukkal döntötték el az ország sorsát.
Visszatekintve az akkori időkre, melyek voltak az első képviselőtestület időszakának egyértelmű sikerei?
Nagyjából a ciklus felénél volt valakinek egy tréfás megjegyzése, miszerint talán nem rontottuk el a dolgokat jóvátehetetlenül. Komolyra fordítva a szót arra nagyon emlékszem, amikor arról tárgyaltunk, hogy átadjuk-e a gimnáziumot a megyének. Pénzügyileg lehet jobban jártunk volna pillanatnyilag, de azt is látni lehetett, a megye nem biztos, hogy tovább működtette volna az intézményt, hiszen nem volt ilyen kötelezettsége, Kiskőrös pedig nem egy Kecskemét, vagy egy Kiskunfélegyháza. Így hát meghagytuk a városnak, vállalva a költségeket. Összességében mindenki a magáénak érezte ezt a települést, így álltunk hozzá a problémákhoz, és néha erőn felül, de tudtuk biztosítani az intézmények működését, átvezettük Kiskőröst az új rendszerbe.
30 év elteltével már a kritika sem ritka, ön hogyan értékelte akkoriban a rendszerváltást, és hogyan értékeli manapság?
Először is az, hogy a rendszerváltás politikai és gazdasági értelemben megtörtént, kétségtelen tény. A demokratikus intézményrendszer kiépült. Az már egy másik történet, hogy ki mennyire elégedett ezzel a folyamattal. Például erkölcsi értelemben szerintem mélyebben vagyunk, mint akkoriban.A gazdasági életben óriási visszásságok történtek, elég megemlíteni azt a bizonyos privatizációs folyamatot, ahol a meglévő állami vagyon néhány év alatt semmivé foszlott, az abból szerzett bevételek pedig nem befektetésekként, hanem valami egészen másként „realizálódtak.” De mondok egy másik példát is, ez a hiányosságokra vonatkozik: eltelt 30 év, majdnem egy emberöltő, és még mindig előfordulhat, hogy egy egykori III/III-as tartótiszt több százezres nyugdíjat kap, míg a tsz, vagy esetünkben szakszöv nyugdíjas megnézheti magát. Félreértés ne essék, utólag sem gondolom, hogy egy forradalom szerencsésebb lett volna, de ezekre a dolgokra annak idején pontot kellett volna tenni. Csakhát van egy nagyon rossz tulajdonsága az embernek, ez pedig a megalkuvás, amely a politikának szerves része, mondhatjuk, bármilyen körülmények között. Ez a politika szétmaszatolta a szocializmus visszásságait, megoldás nélkül görgette maga előtt őket, mígnem beépültek a mai rendszerbe, tovább fertőzve a társadalmat, akárcsak az ember életében egy fel nem dolgozott trauma.
Turán István
Fényképek: Kincses Szilvi
Fotógaléria:
