Dr. Pohankovics István 1990-ben az első szabad választásokon a Független Kisgazdapárt színeiben szerzett egyéni mandátumot, ő képviselte térségünket az Antall-, majd a Boross-kormány alatt. Közgazdasági végzettsége miatt az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium államtitkáraként a kormányzati munkából is kivette a részét. 1991 végén több társával együtt szakított az új elnökkel, Torgyán Józseffel, és kizárták a pártból, de a kisgazda eszmékhez hű maradt. Rendszerváltásról, az agrárium helyzetéről, helyi és országos problémákról beszélgettünk.
Egy mai fiatal számára hogyan mutatná be a 30 évvel ezelőtti Pohankovics Istvánt? Milyen polgári foglalkozást űzött?
1955-ben születtem Kiskőrösön, parasztcsaládban. Általános iskolába Tabdiban jártam, majd a műszaki középiskolát már Budapesten végeztem. 1973-ban felvettek a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ahol 1978-ban diplomáztam, egyetemi éveim alatt tagja voltam a Rajk László Szakkollégiumnak. Igyekeztem élni a főváros adta kulturális lehetőségekkel, már a középiskolától kezdve aktívan színházba jártam. A hétvégéken és a nyári hónapokban rendszeresen itthon voltam, szüleimet segítettem a szőlőmunkákban. 1985-ben a szőlő- és borágazat közgazdasági helyzete témakörben doktoráltam. 1978-tól a Kiskőrösi Állami Gazdaságnál dolgoztam, 1980-tól számviteli és pénzügyi osztályvezetőként. A mezőgazdaság mindig is roppant mód érdekelt, nem csak a szülői példa okán, de amiatt is, hogy láttam, szülőföldemen ez a szektor a meghatározó, a lakosság ebből él. Ennek az érdeklődésnek a folytatása volt a közéleti szerepvállalás.
Milyen volt az agrárium, különösen a szőlő és borágazat helyzete Kiskőrösön? Mi vezetett a „borháborúkhoz”?
Az agrárium a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek első felében, technológiájában, termelési céljaiban az orosz piachoz igazítva egy biztos mennyiségi, az igények miatt néha minőségileg gyengébb termelésként létezett, de stabil volt. A szakemberképzésünk ekkoriban kiváló volt. A helyi szőlősgazdák viszonylag jó helyzetben voltak abban a tekintetben, hogy nálunk nem téesz, hanem a jóval szabadabb szakszövetkezet működött. Az állami gazdaság szőlőiből a hagyományos borok mellett a Szovjetunióban nagy kereslet az ún. erősített csemegeés a helvéciai vermut iránt mutatkozott. Az élő sertés exportja ugyan megszűnt 1982-83-ban, de a vágott állat továbbra is népszerű maradt külföldön. A borágazat válsága Gorbacsov 1985-ös alkoholtilalmával kezdődött, amely visszavetette a Szovjetunióba irányuló borexportot mintegy 15-20 %-kal. A „borháborúhoz” önmagában ez nem lett volna elegendő, ahhoz kellett az ültetvényeken jelentkező bőséges termés, az alacsony felvásárlási árak, és a műbor gyártás megléte is, ráadásul a kétoldalú gazdasági kötelezettségek miatt a magyar kormányzat nagyjából 50.000 tonnagyenge minőségű örmény fehér- és bolgár kékszőlőt importált. A három tényező együttesen eredményezte a környék felvásárlási gondjait, amelyre aztán ma úgy emlékezünk, mint a ’87-88-as borháború. Sajátos epizódja volt az eseménynek, amikor felvásárlók már végképp nem tudták hol tárolni a bort, a pártvezetés utasítására a kiskőrösi és a keceli fürdők medencéit vették igénybe erre a célra. Mivel a problémák maguktól nem oldódtak meg, 1988 nyarán sor került egy nagy gazdatüntetésre is az akkori BORKÖV vállalat székháza előtt, ezt ifj. Szentendrei Sándor és Kósa Gyula szervezték. Nekem, mint az állami gazdaság főkönyvelőjének tilos volt megjelennem. A demonstráció annyiban elérte a célját, hogy az országos figyelem ráirányult a térségre és problémáira, azonban ez az állapot nem tarthatott sokáig, hiszen a „nagyobb” események, a rendszerváltás folyamatának felgyorsulása minden mást háttérbe szorított.
Kiskõrösön több ezer szõlõtermelõ gazda békés tiltakozó felvonulást rendezett. Követelték, hogy az állam védje meg az ötszázezer bortermelõ érdekeit. Állítsa le külföldi borok behozatalát és állítsa helyre a magyar borvidék hírnevét.
MTI Fotó: Stekovics János
Hogyan lett a Független Kisgazdapárt országgyűlési képviselőjelöltje?
Szüleim tisztes szegénysége, szorgalma, keresztény-nemzeti elköteleződése kihatott az én gondolkodásomra is. 1989-ben előbb az MDF tagja lettem, majd a családi múlt és az agrárágazati érdeklődés miatt beléptem az FKgP-be is. Amíg lehetett kettős tag maradtam, hiszen a nemzeti oldallal szimpatizáltam, amikor azonban dönteni kellett ’89 nyarán, végül a Kisgazdapárt mellett döntöttem, ez a párt Kiskőrösön történelmi okokból is erős volt. Úgy éreztem, hogy helyben az értelmiség és az ipari munkásság mellett a parasztság magára maradt, nincs megfelelő képviseletük. Mindazonáltal azzal is tisztában voltam, hogy ebben a pártban főként az idős tagság dominál, érzelmi alapon szerveződött és a történelmi igazságtétel a fő célkitűzése. Azt hiszem 1989 májusában történt, a választmány elküldött Érdre, ahol egy elég nagy kisgazda gyűlésre került sor. Az itt szerzett tapasztalatok, valamint személyem, ismereteim miatt a helyi tagok végül is mellettem tették le a voksukat. Ráadásul az állami gazdaságnál végzett tevékenységem (a munkaügyi döntőbizottság vezetése), miatt a szomszédos községekben sem számítottam ismeretlennek.
A második fordulóban miért az Ön javára léptek vissza a többiek? Morvai Ferenc nem adta könnyen magát…
Az a kezdettől fogva látszott, hogy Morvai Ferenccel nehezen fogunk elbírni. Hozta a „piros kabátos” csapatát, demagóg ígéreteivel pedig elsősorban a csalódott tömegekre próbált hatni, sikerrel. A visszalépés egy megegyezés eredménye volt, minden helyi pártszerv belement, hogy aki a legtöbb szavazatot kapja, azt fogják támogatni a többiek a második fordulóban. Itt elsősorban Morvai „viselt dolgaira”, blöffjeire próbáltunk rávilágítani. Akkor már szerintem ő is átláthatta, hogy nem fog babér teremni a számára: volt itt autó felgyújtás, állítólagos bántalmazás… Talán egy keceli gyűlésén fordult elő, hogy egy parasztember megkérdezte tőle, hogyan tervezi kivinni a bort a Szovjetunióba? Erre azt válaszolta, ha jól emlékszem, hogy minden kimenő kazánját megtölti 200 palackkal, úgy nem fog kelleni exportengedély sem. A kiskőrösieket pedig Petőfi Sándorral traktálta, hogy majd hazahozza a csontjait Szibériából, és itt a szülővárosában fogják eltemetni. Arra nem gondolt egy percre sem, hogy ezzel az egész barguzini bohózattal micsoda sebet ejt majd a nemzet legnagyobb költőjének kultuszán.
Milyen volt a kampány?
Több nagygyűlésre is sor került, ahol rendszerint országos és vidéki vezető kisgazda szereplők érkeztek. Én fontosnak tartottam, hogy a helyi gazdák értesüljenek arról, hogy mi vár rájuk a következő években, így beszéltünk nekik a földek visszaadásáról, az orosz piac leépüléséről, és a válságból való kilábalás módjairól. Fontos szereplői voltak a kampánynak a helyi idősebb és a fiatalabb kisgazda tagok, így Bolemányi György, Gombár József, Kósa Gyula, ifj. Szentendrei Sándor és Tímár Péter is.
Feltalálta magát az országos nagypolitikában? Hogyan lett államtitkár?
A képviselői esküm letételét követően, a koalíciós tárgyalások után Balogh György alelnök keresett meg, hogy a pártban, vagy a kormányban szeretnék-e tisztséget vállalni. Én az utóbbi mellett döntöttem, mivel közgazdasági és agrárkérdésekben is jártas voltam, ezekkel szerettem volna foglalkozni, az ország javát szolgálni. Korábbi mentoraim, Bod Péter Ákos és Chikán Attila is ajánlott, így lettem az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium államtitkára. A munkámat mindig felkészülten végeztem, amely szakterületen az ismereteim hiányosak voltak, ott képeztem magam.
Három kritikus pontra szeretnék rákérdezni, amelyeket a mai napig emlegetnek a rendszerváltás időszakával kapcsolatban. Az első a privatizáció visszásságai… Mennyire volt ez létező probléma?
Tény, hogy ez volt a rendszerváltás legnagyobb bűne. Véleményem szerint, amikor az akkori kormány úgy döntött, hogy az állami szektort leépíti, akkor az első két évben fel kellett volna állítani egy versenyképességi sorrendet az érintett ágazatoknál, és a jól teljesítő, nyereségre képes vállalatokat nem szabadott volna eladni, vagy legalábbis nem többségi tulajdonba. Szintén súlyos hibának tartom, hogy a privatizáció mértékéről nem népszavazás döntött. Sajnos ezekbe a dolgokba a Kisgazdapárt nem kapott valódi beleszólást, pedig én személyesen is szót emeltem például a Richter Gedeon, a Tiszai Vegyi Kombinát, a Lehel Hűtőgépgyár, vagy a Rába Gépgyár eladása ellen. A költségvetési hiány nem indokolt ilyen mértékű privatizációt. Fillérekért dobtak oda kiváló cégeket külföldieknek és magyaroknak egyaránt, ebből bevétele az államnak alig származott. Hogy akkor mégis mi indokolta? Az biztos, hogy az MDF-ben azok, akik ezt az irányt szorgalmazták nem voltak felelős gazdasági szakemberek. Szeretném azt hinni, hogy csupán erről volt szó, de persze kételyek mindig akadnak.
A második a kárpótlási rendszer visszásságai…
Én úgy gondolom, hogy amikor megalkottuk a kárpótlási törvényt, akkor jóhiszeműen jártunk el, és egy korrekt jogszabály született, ám valóban akadtak benne „kiskapuk” amelyeket be kellett volna zárni. Nem rajtunk múlott. Amikor szóbakerült 1989-ben a földek visszaadásának kérdése, emlékszem itt Kiskunmajsán dr. Medgyasszay László későbbi földművelésügyi államtitkár arról beszélt, hogy mindenkinek lesz lehetősége az árveréseken kedvezményesen állami földet vásárolni, még annak is, akinek nincs pénze, hiszen hitelt vehetnek fel a célra. A licit tisztességes lesz, az viheti a parcellát, aki a legtöbbet ajánl érte. Mi kisgazdák már akkor felhívtuk a figyelmét a dolog visszásságára, tudniillik a kisparasztnak nincs pénze, és hitelt sem fog felvenni erre a célra, a pénz a bankároknál, és a jogászoknál lesz, ők fognak majd ezeken az árveréseken nyerészkedni. Így is lett. Beadtam egy módosító javaslatot már a kormányban, hogy a megyeszékhelyhez közel eső, vagy a jó minőségű földek esetében ne lehessen árverezni 1000 Ft/aranykoronaár alatt. Nem fogadták el. Az első körben a legjobb földeket olcsón eladták, a többiek pedig abból válogathattak, ami maradt. A lakóépületek értékének meghatározása szintén visszás volt, sok helyen, például Hajóson irreálisan alacsony árakat adtak meg. Mikor jeleztük az MDF-nek, hogy ennyi pénzért nemhogy házat, még panellakást sem lehet kapni, ezért illő lenne emelni, akkor jött a válasz, nem lehet, mert nem bírja a költségvetés. Pedig nem beszéltünk akkora tételről, hogy ne lehetett volna megoldani. 1991-1994-ig az összes ilyen teher nem érte el a 250 milliárd forintot.
Végül sokak szerint háttéralkukkal döntöttek az ország sorsáról, amely aztán kisiklatta a rendszerváltást.
Erről érdemben nem tudok nyilatkozni, mivel a Kisgazdapártban is távol voltam a csúcstól, nemhogy a kormány vezető tisztségviselőinek a dolgaira lett volna rálátásom. Akadtak háttérmegegyezések, mint például az ún. óbudai paktum, ahol az MDF és az SZDSZ megegyezett a kétharmados törvények körében, vagy a köztársasági elnök személyének a kérdése, de ezekre a rendszer működőképességének biztosítása miatt volt szükség. Le kell írni azt is, hogy a nemzet, az ország gazdasági életének alapjait az MDF „liberális” agytrösztje, úgymint Bod Péter Ákos, Szabó Iván, Szabó Tamás, Botos Katalin, és Kupa Mihály határozták meg. A kisgazdák elvtelen kompromisszumot nem kötöttek.
Milyen ember volt Torgyán József? Mi vezetett a vele való szakításhoz?
Elmesélek róla egy történetet. A választás előtt egy vasárnapon járt Kiskőrösön, és a gimnázium tornatermében tartott egy fórumot. Én előtte halkan és tisztelettel jeleztem neki, hogy elnök úr, 20 percben foglald össze a mondanivalódat, mivel a parasztemberek a templomból jönnek, haza szeretnének érni ebédre, nem tudnak, és nem is akarnak rád tovább figyelni. Persze a huszadik perc után is folytatta, de igazából csak önmagát ismételgette. A közönség már mozgolódott, morgolódott, de végighallgatták. Akkor tudtam, hogy ez mínusz öt százalékot fog jelenteni. Miközben ő eljátszotta a nyírségi paraszti származású embert, valójában az újpesti ügyvédkedés évei alatt teljesen eltávolodott a vidéktől és a mezőgazdaság problémáitól, esetleg a fővárosi munkásosztályt ismerhette. Ráadásul a szűken vett szakmájában is elmaradt például dr. Pásztor Gyulától és dr. Szabó Jánostól, akik valóban kiváló jogászoknak számítottak a pártban. Torgyán egy túlzottan öntelt ember volt, aki ha megszorult, bohóckodással ütötte el a dolgot, és sajnos ez akkoriban sok embernek elegendő volt, így kerülhetett a pártelnöki pozícióba 1991-ben. Mi már 1990 nyarán, amikor ő frakcióvezető lett, akkor besokalltunk. Kiosztotta a feladatokat a képviselőknek, de aztán az elvégzett munkáért ő aratta le a babérokat, a saját eredményeként adta elő őket. Később diktatórikus módszereket vezetett be, ezért is hagytuk ott őt több társammal 1991 végén. Ekkor egy hűségnyilatkozat aláírását kérte minden képviselőtől, ezt 32-en nem írtuk alá, később további 4 fő csatlakozott hozzánk.
A Kisgazdapárt szétbomlása óta tulajdonképpen nincs agrárpártja Magyarországnak. Jelenleg lenne-e létjogosultsága egy ilyen tömörülésnek?
Mindenképpen, hiszen a vidék fejlődéséhez, problémáinak feltárásához, kezeléséhez egy minisztérium önmagában nem elegendő. Az ipar és a szolgáltatás ugyan rengeteg ember számára biztosít megélhetést, azonban vannak olyan részei, nem is kis részei az országnak, ahol a mezőgazdaságon kívül más megélhetési lehetőség nincs. Ennek a rétegnek pedig igenis szüksége lenne párt szintű képviseletre. Az agráriumból élők érdekképviselete egyébként a kamara feladata volna, de már sokszor bebizonyította, hogy ebben már csak a szervezeti felépítése miatt is gyenge. Azt is meg kell említeni, hogy az utóbbi években, évtizedekben sokat hallottam: a mezőgazdaságba, ezen belül konkrétan az élelmiszeriparba nem éri meg nagyobb összegeket befektetni, mivel egy évben mindössze a GDP 6%-át adja, helyette a turizmust kell támogatni, abból több a nyereség. Igen ám, de vannak más szempontok is, és erre kiváló példa a mostani koronavírus okozta válsághelyzet. A turizmusnak, mint látjuk jó időre befellegzett, ellenben jó minőségű és megfizethető magyar (nem import) élelmiszerre mindig szükség lesz, és hála az égnek ezt a kormány is észrevette („keleti nyitás”), a fejlesztések elkerülhetetlenek ebben a szektorban. Az öntözés, a feldolgozóipar, az új technológiák megismertetése, hogy csak néhányat említsek, de az állattartás terén szintén komoly hiányosságaink vannak. Kevés a lucernával hasznosított terület, a gyepek 30 %-a pedig nincs legeltetve.
Visszatérve a rendszerváltáshoz, hogyan ítélte meg az első kiskőrösi képviselő-testület működését? Mennyiben volt rálátása?
Igazából évente legfeljebb 4-5 ülésen vehettem részt, a munkám miatt főként a fővárosban, vidéken tartózkodtam. Amit megtudtam a helyi ügyekről, arról rendszerint a kisgazda tagoktól értesültem.A testület a legsikeresebb talán a nyitottság és a demokrácia alkalmazásában volt, a korábbi városi tanáccsal ellentétben ők a vitákat már nyíltan és a lakosság széleskörű bevonásával vállalták.
30 év elteltével már a kritika sem ritka, Ön hogyan értékelte akkoriban a rendszerváltást, és hogyan értékeli a mából visszatekintve?
Sok elhibázott lépés és sok elszalasztott lehetőség közepette váltottunk rendszert. Ugyanakkor mégiscsak megteremtettük a demokratikus kereteket, a sajtószabadságot, az egyesülési szabadságot, ezáltal pedig lehetőségeket adtunk az embereknek. Sajnos mára azt látom, hogy a nagy többség, és ez igaz Kiskőrös lakóira is, nem él ezekkel a lehetőségekkel, ha úgy tetszik, nem vesz részt a demokratikus rendszer működtetésében. A négyévenkénti választáson való megjelenés önmagában kevés, de a részvételi arányokat tekintve az sem mutat valami pozitív képet. A pénz folyamatos hajszolása szintén nem fog jóra vezetni. A közéleti gondolkodás ellaposodott, a tévécsatornák hitvány kommersz „szórakoztató” műsorainak, amelyek rombolják a keresztény és konzervatív értékeket, ebben nem kis szerepük van. Igaz, az ember megválogathatja, hogy mit néz, és mit olvas, ennek kapcsán pedig mit hisz el. Talán nem kellene mindent.
Turán István
Fényképek: Kincses Szilvi
Fotógaléria:
