Sokan, mint a művelődési ház igazgatója emlékeznek rá, emellett azonban fontos megemlíteni, hogy Sinkovicz László volt az, aki 1949 után ismét helyi lapot indított Kiskőrösön. Ez az újság volt az, amely beszámolt a rendszerváltás helyi eseményeiről, valamint igen hamar egy kiváló közéleti fórummá nőtte ki magát. Vitriolos publicisztikák, vélemények és ellenvélemények ütközése, interjúk, olvasói levelek… Ma már mind kortörténeti forrás, egyben lenyomatai is az akkori időknek. A kilencvenes évek elejének médiaviszonyairól beszélgettünk.
Egy mai fiatalnak hogyan mutatná be a 30 évvel ezelőtti Sinkovicz Lászlót? Mielőtt lapszerkesztővé vált, milyen polgári foglalkozást űzött?
Kiskőrösön születtem és itt is nőttem fel egy szerető, helyi szinten ismert családban. Az írás egészen gyermekkoromtól érdekelt, igen hamar bebizonyosodott, hogy van is némi vénám hozzá. Később az egyik „rímes” munkámat még maga Romhányi József is méltatta. Felsőfokú tanulmányaimat az egri tanárképző főiskolán végeztem (amely akkor még Ho Shi Min nevét viselte) levelező tagozaton, ezt követően pedig több kulturális és menedzser továbbképzésen vettem részt. Több lehetőség is adódott ekkoriban, de én mégsem szerettem volna elköltözni, itt szerettem volna kamatoztatni a tudásomat. A művelődési házban vállaltam munkát, ennek az intézménynek, 1975-ben az igazgatója lettem. Színházi programok, pódium műsorok, kabaré, népművelés, rendezvényszervezés… Volt olyan évünk, amikor 200.000 látogató fordult meg nálunk!
Hogyan emlékszik vissza a ’80-as évek második felének változásaira? Mennyire volt látványos?
Emlékszem rá, amikor 1988-ban Varga Endre és Matusik István megalapították a helyi MDF-et. Még Lezsák Sándort is sikerült meggyőzniük, hogy jöjjön el Kiskőrösre, és tartson egy lakossági fórumot. Igen ám, de ennek azeseménynek helyszín kellett, azt pedig senki sem mert biztosítani nekik. Hozzám is eljöttek és kérték a kamaratermet, én pedig igent mondtam. Annak ellenére, hogy szép lassan szivárgott a közönség, mégiscsak megtelt a terem, sőt, még a tanácsi vezetők is képviseltették magukat! Semmilyen retorzió nem ért amiatt, hogy helyet adtam ennek a rendezvénynek.
1990-ben már 41 éve nem volt helyi sajtója Kiskőrösnek. Hogyan jött az ötlet, és méginkább ki finanszírozta a kisKőrösilapot?
Ahogy közeledtünk a kilencvenes évhez, már gombamód szaporodtak a pártok itt Kiskőrösön is. Dobálták be a szóróanyagaikat a postaládákba, az emberek egyre nyíltabban beszélgettek, viszont hiányzott az a színtér, ahol ez az eszmecsere rendes keretek között szintet léphetne. Ekkor fogalmazódott meg bennem először az újság gondolata. Az országgyűlési választásokhoz közeledve pedig meg is valósulhatott, 1989 decemberében kezdtük el a munkát itt a házban, az első lapszám aztán a következő év februárjában jelent meg a művelődési központ költségvetésének a terhére. Később az új önkormányzat átvállalta a kiadások felét.A saját szerkesztői és újságírói tevékenységemért az első években térítést nem kaptam.A nevet én találtam ki, abból kiindulva, hogy ez nem egy Petőfi népe féle „lepedőnyi” újság lesz, hanem kisebb formátumú, másrészt pedig helyi lapról beszéltünk, így lett a név praktikusan kis Kőrösi lap. A szerkesztésben azonban nem volt tapasztalatunk, így egy külsős szakembert kértünk fel erre a feladatra. Sajnos csalódnunk kellett benne, ugyanis egy rendkívül slendrián módon összerakott, rosszul tördelt újságot tett le elénk. Akkor azt mondtam, én ehhez nem fogom a nevemet adni, így az első példányokat bezúzattuk. Újraterveztünk és végül kialakult az ismert forma, immár saját kútfőből. Később folyamatosan csiszoltunk mind a külalakon, mind a tartalmon, de hát ilyen az, ha menet közben kell megtanulnunk az újságírást és a lapszerkesztést.
Mik voltak a fő célkitűzések a lap indulásakor?
Egy olyan közéleti fórumot szerettem volna, ahol nincs semmilyen kizáró ok, bárki megjelenhet benne a véleményével: képviselők, szakemberek, olvasók. Igaz, akkor még az ún. kormánypárti, ellenzéki, jobboldali, baloldali, stb. fogalmak nem léteztek, nem voltak értelmezhetők. Ezt majd csak a médiaháború fogja behozni. Ebben az újságban minden párt véleményének helye volt. Amikor már kialakultak a „pártos lapok” én akkor is az Olvasót szerettem volna képviselni. Ennek sajnos az lett a következménye, hogy mindkét „oldal” képviselői megorroltak rám. Megjegyzem soha nem az volt a problémájuk, hogy nem volt igaz, amit leírtam, mindig csak azt kaptam meg, hogy miért kellett ezt meg ezt megírnom.
Hol volt a szerkesztőség? Kik voltak a csapat tagjai az első években? Kik írták a lapot?
A művelődési ház földszintjén az egyik irodában voltunk. Ez volt a szerkesztőség és a kiadó székhelye is. Amikor kijött a nyomdából az anyag, a kollégáim és én hajtogattuk! Az írások jó részét én jegyeztem, de később, ahogy mondhatni beindult az újság már többen is elkezdtek publikálni benne. A szerzők között ott volt például Solti Kálmán gimnáziumigazgató, Aszódi Ilona Katalin pszichológus, Schiller Katalin könyvtáros, Tuskán Mária, aki a férjével, Zsubori Györggyel együtt fényképezett is nekünk, de ott volt id. Szilágyi Sándor és Istenes József ny. múzeumigazgató is, akik kiváló helytörténeti írásokat hoztak. A sporthíreket Filus Tibortól kaptuk. Emellett természetesen az olvasói leveleknek, véleményeknek is teret adtunk.
Hogyan fogadta a város közönsége?
Az első években a kéthetente megjelenő lapszámokat 2.800 példányban tudtuk terjeszteni, szerintem mondhatjuk, hogy jól ment, elég gyorsan elkapkodták őket.
Ennek a lapnak adatott meg, hogy a rendszerváltozás eseményeiről tükröt nyújtson a mának. Hogy látja, sikerült elérni?
Az biztos, hogy ha lett volna egy rendes, profi szerkesztőségünk talán jobban is sikerülhetett volna, de így sincs okom szégyenkezni. Az a funkció, amit a lapnak szántam, maradéktalanul megvalósult.
Meddig működött a kis Kőrösi lap?
A lapot 1994-től már nem az önkormányzat támogatásával, hanem saját erőből, vállalkozásban működtettem, egészen a 2001-es megszűnésig.Ezt követően a Népszabadság dél-alföldi tudósítója lettem, majd egy rövid MTI-s időszak után a Petőfi népéhez kerültem, mint régiós tudósító. Innen mentem végül nyugdíjba.
Szerkesztőként bizonyára szoros volt a kapcsolata az első testület tagjaival. Hogyan látta akkoriban az általuk végzett munkát?
Le is írtam annak idején: egy képviselőtestület összetétele, hogy a választópolgárok kit választanak meg (pláne az 1990-es években), az teljesen esetleges. Nyilvánvalóan nekik össze kellett csiszolódni. Ráadásul szerintem nyugodtan kijelenthetjük, nagyrészük nem volt tisztában azzal, hogy mit is vállal. Különösen eleinte mindenki mondta a magáét, ki hangosabban, ki halkabban, de ezek a vélemények nem igazán találkoztak. Olyan is volt, hogy kitűztek 25-30 napirendi pontot, aztán még késő éjszaka is vitatkoztak rajtuk, de nem értek a végére! Pontosan ezért született az a határozat, amelyik maximálta a testületi ülések idejét. A lényeg, hogy egy idő után rájöttek, ez így nem működik, közeledniük kell az álláspontoknak. Persze ebben óriási szerepe volt dr. Szenohradszki Béla polgármesternek, és az évtizedek óta ott dolgozó, tapasztalt és felkészült hivatalnokoknak, osztályvezetőknek, akik próbálták mindig szakmai alapon a megfelelő irányba terelni őket.
Visszatekintve az akkori időkre, melyek voltak az első képviselő-testület időszakának egyértelmű sikerei?
Erre a kérdésre szerintem ők fognak majd különféle válaszokkal szolgálni. Én kívülről azt láttam, hogy a tudás, az elhivatottság, és a lendület, ami a kezdetekben megvolt bennük, egyre fogyott, nem álltak össze egy jól működő testületté. Nagyon nehezen tudtak „közös nevezőre” jutni,ez pedig felőrölte őket, és nagyon sok elszalasztott lehetőséget eredményezett.
30 év elteltével már számos kritika éri, Ön hogyan értékeli rendszerváltást a mából visszatekintve?
Tény, hogy jóval több volt abban a helyzetben, mint amennyit sikerült belőle kihozni. Antall Józsefet egy kiváló tudósembernek tartottam, viszont ma is úgy gondolom, miniszterelnöknek az ő személyisége nem voltszerencsés. Ennek ellenére ő fogalmazta meg a legkiválóbban, hogy miért is történt annyi visszásság: „tetszettek volna forradalmat csinálni” – ugye ismerjük. A teljes és mélyreható átalakulások helyett hatalomátmentések, és háttéralkuk mentén zajlott az egész folyamat, ahol nem az ország, hanem az egyéni érdekek domináltak. Mi magyarok sajnos ilyenek vagyunk, szükségünk van egy erős vezérre, aki kijelöli az irányt és arra terelget bennünket. Ha ez hiányzik, akkor jön a széthúzás és az egyéni haszonszerzés.
Turán István
Fényképek: Oros Sándor
Fotógaléria:
