Kiskőrös első „testvérvárosa”. Nem, nem; itt most nem Tarnowra, de nem is Krimpenre kell gondolni, ez a történet néhány évtizeddel korábbra nyúlik vissza, igaz nem éppen mai értelemben vett testvértelepülésről van szó, ám mégiscsak az első ez irányú kísérletről beszélhetünk Kiskőrös története során.
Amikor 1938. szeptember 29-én aláírták a müncheni egyezményt Csehszlovákia sorsa megpecsételődött. Hitler nem elégedett meg a Szudétavidék bekebelezésével. November 2-án az első bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a Felvidék déli, főként magyarlakta területeit, majd a következő év márciusában a nácik bevonultak Prágába. A cseh területeket megszállták, itt jött létre a Cseh-Morva Protektorátus, valamint a szlovák területeken „kikiáltották” a Jozef Tiso vezette bábállamot, a Szlovák Köztársaságot.
Az első bécsi döntés időszakában itthon újjászerveződött az ún. Rongyos Gárda, amely annak idején 1919-21-ben Prónay Pál vezetése alatt működött Nyugat-Magyarországon. 1938 végétől „önkéntesek” szivárogtak át a határon, hogy aztán csapatokba szerveződve gerillaakciókkal keltsenek zavart a csehszlovák állam keleti vidékein. Kiskőrösről is csatlakoztak hozzájuk néhányan, például Varga János leventeoktató.
Varga az evangélikus elemi iskola tanítója volt, akit a kortársak visszaemlékezései szerint különösen fűtött a hazaszeretet, ezért is tett eleget Endre László Pest vármegyei alispán (1944-ben ő lesz a hazai zsidóság deportálásának az egyik irányítója) felhívásának, és csatlakozott a Kárpátalján tevékenykedő gárdához. Ugyanakkor hamar kiábrándult szerepéből, de hazatérni csak nehezen sikerült neki. Kérésére Dedinszky Gyula akkori evangélikus lelkész, egyszersmind iskolaszéki elnök küldött egy határozott felszólítást a Rongyos Gárda parancsnokának, hogy Vargára, mint tanítóra kiváltképp szükség van itthon, Kiskőrösön, így végül hazabocsájtották.
1939. március 15-18. között a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, így az országrész ismét magyar fennhatóság alá került. Kiskőrös képviselőtestülete pedig a nyár folyamán úgy döntött, hogy testvérközségévé fogadja a Máramaros vármegye ökörmezői járásában található Lozánszka falucskát. Az erről szóló egykorú tudósítás így nézett ki:
„Kiskőrös város [ekkoriban helyesen község] képviselőtestülete egyhangúan elhatározta, hogy az ökörmezői járásban levő Lozánszky kis falut testvérközségül fogadja és minden tőle telhető módon támogatja. A tiszta magyar-orosz (ruszin?) faluban 1900 ember él, Volóctól – a legközelebbi vasúti állomástól – 42 kilométernyire. A csehek a község kőhídját összerombolták. Kiskőrös a híd újjáépítésére 1500 pengőt szavazott meg.”
(Megjelent a Nemzeti Újság 1939. augusztus 11-i számában)
Nem is utolsó összeg, amit elküldtek, ha ugyan tényleg célba ért. A második világháború eseményei ugyanis egyhamar véget vetettek a bimbózó ‘testvérvárosi’ kapcsolatoknak. Kárpátalját a világégést követően már nem Csehszlovákiához, hanem a Szovjetunióhoz, az Ukrán SZSZSZK-hoz csatolták, ma Ukrajna része. Lozánszka település napjainkban is létezik: magyarul Cserjés, ukránul Лозянський. Már az 1910-es népszámlálás alkalmával is mindössze 2 magyar lakót jegyeztek fel a döntően ruszinok lakta falucskában.
Írta: Turán István
A fotókat a Google segítségével sikerült róla fellelni.
Fotógaléria:
