„Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és veled fogok lakni-így szól az Úr.”
(Zakariás próféta könyve 2,14)
A közeledés örömét tárja elénk a hónap igéje. Ádvent nem csak a várakozás, hanem a mozgás ünnepe is. Ádvent eljövetelt jelent. Arra mutat rá, hogyan, s miként közeledik hozzánk az Isten, illetve rámutat arra is, miként közeledünk mi Őhozzá. Decemberi igénk a Messiás várását és érkezésének ígéretét írja le, ami örvendezésre és ujjongásra kellene hogy buzdítsa mindannyiunk szívét. Vajon így van ez? Kapi Béla evangélikus püspök szavai szerint nem az Isten felé való elmozdulás, közeledés határozza meg mindennapjainkat, ünnepeinket, hanem inkább az Istentől eltávolodás.
„Ez a Krisztustól való messzeség meglátszik a mai ember egész életén. Elhelyezkedését, munkáját, életcélját, tehervállalását, szórakozását földi életének kapcsolatai szerint állapítja meg. Erőt a világból merít. Egészségét, fizikai erejét, idegeit védi, lelkével azonban nem törődik. Az élet különböző értékeinek felbecsülésénél a világ szemével néz, saját érdekei szerint ítél s nem emelkedik mulandó igényei fölé. Kapcsolatait az emberekkel szintén önmagából származó érzései szerint alakítja ki. Parancsoló hatalommá teszi az önérdeket, önzése szerint változtatja érzelmeit, hangulatához igazítja rokonérzését vagy ellenszenvét. Életfelfogásából kikapcsolja az örökkévaló, elmúlhatatlan világot, melynek középpontja Jézus. A mai ember távol él Jézustól, akit holt vallási fogalomnak tekint csupán, nem pedig élő személynek. Nincs vele állandó, mindennapi kapcsolata.”
Lehet, hogy így élünk, s talán éppen ezért van szükségünk idén is ádvent ünnepére, a közeledés, a találkozás csodájára. Milyen jó lenne, ha felismernénk annak az örömnek és ujjongásnak az alapját, amelyre ádvent és karácsony egyaránt rámutat. Hiszen akit várunk, aki eljött, aki odaadta önmagát értünk, Ő a mi reménységünk. Milyen jó lenne, ha a reménység hitvallásának szavait együtt zenghetnénk: Hiszem, hogy a remény élet-útitársunk. Hiszem, hogy segít túllátni a kétségeken, szűk élet-látóhatárunkon. Hiszem, hogy a remény: Jézus. Velünk, bennünk él, és gyógyítja gyengeségünket, erősít csüggedéseinkben és nyugtalanságunkban. Hiszem, hogy reménységünk őbenne nem szégyenít meg, mert hitet ajándékoz a holnap vállalásához, az élet vállalásához. Hiszem, hogy a remény elnyűhetetlen, kiolthatatlan, mint a szeretet. Erősebb hatalom a halálnál is. Hiszem, hogy a szálak, amelyek szeretteinkkel összefűznek minket, azért szakadnak el, hogy Istenhez kössenek. Tudom, hogy azokért, akikre emlékezünk, érdemes tovább élni a hétköznapokat. Tovább vállalni emberlétünk fájdalmasan szép küzdelmeit, helyettük és értük is tenni azt, amit tennünk adatik. Tudom, hogy az a dolgunk, hogy továbbadjuk a reményt másoknak: tiszta és szép mozdulatokkal, hiteles szavakkal, bátor tettekkel. És végül tudom, hogy Ő él, és mi is élhetünk mind: mi, földi életünket járók, és azok, akik az odaát világában vannak – Jézus Krisztus által, a reménység erejében. Mindörökké.
A szöveget írta: Arató J. Lóránd
Forrás: Kiskőrösi hírek decemberi száma
Kiemelt kép: illusztráció
