Pöszi, a kíváncsi poszméh a padlás repedései közé bújt a családjával ősszel, amikor a súlyos, sötétszürke felhők megérkeztek a kisvárosba. A potroha egyre jobban didergett, ezért boldog volt, amikor kis csapatuk vezetője azt javasolta, telepedjenek meg a ház padlásának rejtekén.
A méhcsalád a következő év tavaszán álmosan nyújtogatta ízelt lábait a felmelegedő gerendákon. Hártyás szárnyuk bizseregni kezdett, ahogy az első nárciszok, sárgabarackfák kihajtogatták ragyogó szirmaikat. A méhpapa így szólt a méhgyerekekhez:
– Egyikőtöknek se jusson eszébe úgy elhagyni a padlást, hogy nem szól nekem! A ház tiltott terület! Ott olyan csapdák várnak rátok, amiről sejtésetek sincs! A poszméhek vadászterülete a rétek és az erdők! Nem az ember háza!
Pöszi duzzogva toppantott egyet bal első lábával, majd szembeszállt apukájával:
– Most is a házban vagyunk! A padlás a ház része!
– Ez igaz, Pöszi! Rajtad múlik, hogy hallgatsz-e rám! – folytatta szigorúan a méhpapa. – De odabent nem tud megvédeni a csapatunk ereje, bármilyen hangosan zümmögsz majd.
Pöszi behúzta apró csápjait, és olyan picire hajtogatta össze a szárnyait, amennyire csak tudta. Nem mert tovább ellenkezni. Békésen teltek a napok, a kis poszméh elkerülte a hívogató szellőzőnyílást. Pedig izgalmas hangok és különös illatok kavarták fel a padlás unalmas levegőjét. És a kiskamasz poszméhek illatokra érzékeny csápjait.
Egy napon nem bírta tovább. Különös virág illatát érezte meg. A többiek felderítő úton voltak, őt otthon hagyták, „túl kicsi még”. Azt gondolta, csak azért is tesz valami bátor dolgot, hogy apa elhiggye, már igazi felnőtt.
A szellőzőnyílás széle csúszós volt, és nagyon hideg. Milliméterről milliméterre haladt, óvatosan pakolgatva lejjebb mind a hat lábát. Sárga fényár mutatta az utat. Jó néhány percbe telt, mire el merte engedni a szellőző tetejét. Kitárta a szárnyait, és követte az illatot. A nappali szoba közepén az asztalon egy meseszép sárga virág tányérja fogadta. Pöszi beleszédült a látványba. Lágyan leereszkedett a szirmokra és megbűvölve hintázott.
– Apának nincs igaza, semmi veszélyes nincs a házban! Majd jól megmondom neki, ha visszamegyek! – jelentette ki szárnya rezgéseivel magabiztosan.
Ebben a pillanatban éktelen csapkodás és kiabálás riasztotta meg.
– Bejött egy méh! Ne már! Meg ne csípjen! – A hang bántó és fájdalmas volt a kis poszméh számára. Felreppent, ám azonnal csapdába esett. Az ember egy befőttesüveg segítségével ejtette foglyul. Pöszi erőnek erejével igyekezett kitörni az üveg falát, eredménytelenül. Majd leszállt, és a hideg, sík felületen körbe-körbe sétált. Nem lelt kiutat. Hiába mondogatta az embernek, hogy a „poszméhek nem tudnak csípni”. Hiába üvöltötte torka szakadtából, hogy „engedjenek ki”. Nem kapott választ.
A fények kihunytak, Pöszi pedig ott maradt üvegbörtönében, egyedül. Éhesen és fáradtan. Hiába nézhette most már naphosszat a sárga virágot, csak a családjára vágyott. Időnként újra körbejárt az üvegen. Végül annyire elpilledt kétségbeesésében, hogy elszunyókált. A hajnal első fényei ébresztették. Néhány pillanatig azt hitte, rossz álom az egész. Míg végül valaki felemelte az üveget. Barátságos tekintete megnyugtatta Pöszit.
– Ő egy poszméh! – mondta kedvesen. – Szegényke! Engedjük el odakint! Úgy visszatalál a családjához!
A poszméh hevesen kalapáló szívében pislákolni kezdett a remény. Úgy döntött, ha egyszer újra megláthatja a családját, minden szabályt be fog tartani. Még a testvéreinek is el fogja mondani, hogy hallgatni kell az apukájukra! Mert ennek fele sem tréfa!
Az üveg megmozdult, a két ember kivitte az udvarra. Éles csikorgással fordult a tető, Pöszi érezte, ahogy az édes, tavaszi levegő borzongatja a potrohát. Nem tétovázott egy percet sem. Kitárta a szárnyait és elreppent. A családja a tető szélén várta. Izgatott röptük jelezte, milyen régóta keresik eltévedt családtagjukat. Boldog tánccal ünnepelték, hogy visszatért hozzájuk.
Veszedelmes kalandját a kis poszméh még az unokáinak is elmesélte, hogy soha ne feledjék, a méheknek a mezőn a helye és nem a házban!
A kiemelt kép forrása: Papír, ceruza és én/Instagram és Facebook/ – Kutyifa Ágnes
