Az igazi szamuráj soha nem fél című mese a sorozat következő része, melyben napközis másodikosaim által meghatározott főhősökkel írom a meséket. A mai Kuti Kristóf kívánságára íródott.
Szamír és Szumara a hetedik születésnapjuk előtti estét a családjuk körében ünnepelték. Mindkettőjük édesapja szamurájként szolgálta a császárt. Büszkén és csillogó szemmel várták, hogy másnap megkapják első, hivatalos fegyverüket, a vakizasit. Ez a rövid kard jelképezte, hogy immáron a nagy múltú, mindenki által tisztelt szamurájrendbe tartoznak.
– Holnap kezdődik minden! – suttogta Szamír a barátjának.
Szumara gyomra egészen kicsire összeszűkült, ahogy az édesapja szólásra emelkedett. A két szamuráj férfi, a rend öltözetében félelmetesnek tűnt a fiúk szemében. Szumara elképzelhetetlennek tartotta, hogy belőle is ilyen félelmetes harcos váljon egy napon.
– Fiam – kezdte Szamír édesapja –, holnap kezdődik az életed! Ne feledd, amit eddig tanultál! Légy készen az új tudnivalókra! Légy méltó a szamuráj névre mostantól fogva utolsó leheletedig!
Szumara édesapja folytatta:
– Fiam, holnaptól kezdve férfi vagy! A rend ereje megtart téged! Légy készen az új tudnivalókra! Légy méltó a szamuráj névre mostantól fogva utolsó leheletedig!
Ezekre a szavakra, Szamír torkában is nőttön-nőtt a gombóc. Legszívesebben beült volna a kedvenc babzsák foteljébe a szobájában, olyan pöttömre gömbölyödve, mint egy kismacska. De szégyellte az érzéseit. „Mégis miféle szamurájtanonc remeg a félelemtől?”
A családtagok a fiúkra emelték a poharaikat. Az anyukák és nagymamák könnyes szemmel néztek a gyerekekre. Számukra nem pont úgy néztek ki, mint valami rettenetes harcosok. Az anyukák már csak ilyenek. Nem szeretnek katonaként gondolni a fiaikra.
A szertartásos köszöntések sora szerencsére végetért az apák felszólalásával. Szamír és Szumara fellélegeztek. Felkaptak egy tál cseresznyét, és kiültek a teraszra. Az égen milliónyi csillag fénye hunyorgott. Szumara szedte össze a bátorságát hamarabb:
– Szamír, te nem félsz? – motyogta olyan halkan, mintha azt remélné, barátja meg se hallja.
Szamír sokára válaszolt. Szumara már azt hitte, az előbb magában motyogott.
– Szerinted az baj, ha félünk? – kérdezte rémült hangon Szamír.
Szumara megvonta a vállát. Azt remélte, ha nem mondja ki, talán az érzés is elmúlik. A kérdés ottmaradt az enyhe, áprilisi alkonyatban kettejük között. Mindketten összerezzentek, amikor Szumara édesapja megérintette a fejüket.
– Az igazi szamuráj, nem fél félni. Mert tudja, hogy a küldetése és a feladata fontos. Csak azok nem félnek, akiknek semmi sem fontos. A fa, a föld, a tűz, a fém és a víz teremtő körforgásában és egymásban bízva a szamuráj legyőzhetetlen. Nem az a szamuráj bátor, aki nem fél, hanem az, aki szembenéz a félelmeivel – jelentette ki zengő hangon az öreg szamuráj. Nem várta meg, mit mondanak a fiúk. Talán nem is tudtak mit mondani.
A teraszon, egy tál cseresznyével az ölükben kezdték megsejteni, szamurájnak lenni több és megtisztelőbb dolog, mintha valaha is gondolták.
A kiemelt kép forrása: tudasfaja.com
