Az elmúlt két évben több nívós nemzetközi elismerést is kapott a kiskőrösi származású Litauszki Tibor, akinek fotóit a kiskőrösi és az akasztói közönség már többször személyesen is megcsodálhatta. 2008 óta foglalkozik fotózással, melyet autodidakta módon tanult. Több környékbeli természetfotós is inspirálta. Volt, akitől segítséget is kapott. Első fotóit a Kiskunságról készítette, mely tájegység mind a mai napig a legközelebb áll szívéhez. Azonban az élet úgy hozta, hogy családjával Németországban telepedett le, ahol olyan állat és növényfajokkal találkozik, melyek hazánkban nem fellelhetőek. A természet szeretete gyermekkora óta jelen van az életében, mely nagyapjától ered és immáron kisfiát is igyekszik bevonni a természetvédelembe.
INTERJÚ Litauszki Tibor magyar természetfotóssal.
Ha jól tudom Kiskőrösről származol. Milyen szálakkal, hogyan kötődsz Bács-Kiskunhoz, Magyarországhoz?
Kiskőrösön születtem 1982-ben. Egész gyermekkoromat, és iskolás éveimet is itt töltöttem. Szüleim még mindig a Szent István utcában laknak, és a lehetőséghez képest, viszonylag gyakran térünk haza kisebb rövidebb időre.
A környezetvédelem, vagy a fotózás volt hamarabb jelen az életedben?
Tulajdonképpen úgy jött nekem a természetfotózás, hogy kiskoromban nagyon szerettem a nagyszüleimnél Akasztón nyaralni. Nagyapám már korán belevezetett a természet szépségébe, megbecsülésébe. Gyakran jártunk ki a határba lovaskocsival, és ez idő alatt mesélte hogy melyik madár micsoda, költöző-e vagy telelő. Melyik állatnak milyen tulajdonságai vannak, melyik fa, növény hogyan néz ki, stb. Gyerekként szívtam magamba ezt a tudást. Ahogy elvégeztem az iskolákat, és amint lehetőségem volt rá, megvettem első digitális fényképezőgépemet. Azzal a céllal, hogy valamit visszakapjak a gyermekkori élményekből, mindezt természetfotók formájában. Miként jobban beleástam magam a fotózás rejtelmeibe, új témákat kutattam, új állatfajokat ismertem meg. Így az évek alatt a természetvédelem kapta az életemben a legfőbb prioritást. Ma pedig már én adom át a kisfiamnak a legfőbb instrukciókat, hogy hogyan óvjuk, védjük a környezetünket.
Ma már külföldön élsz a családoddal. Ellenben korábban gyakorta fotóztál a Kiskunságon és az Őrségben? Személyes vonzalmad van ezekhez a tájegységekhez?
Több éve Nürnberg közelében élünk. Feleségemet Németországban ismertem meg. Ő sárvári születésű, így amikor hazalátogattunk elég sokat fotóztam az Őrségi Nemzeti Parkban. A szívemhez mégis a kiskunsági tájegység, Kiskőrös 20-30 km-es vonzáskörzete áll legközelebb. Talán nem túlzás mondanom hogy a legjobb fotóim zöme is itt készült az elmúlt több mint 15 évben.
Kitől, hogyan és mikor sajátítottad el a természetfotózás csínját-bínját? Autodidakta módon tanultad, vagy képzése(ke)n vettél részt?
Ha emlékeim nem csalnak úgy 2006 környékén csatlakoztam a legnagyobb közösségi platformra a Facebookra. Ahogy már a meglévő ismerőseimet felkutattam az online térben, ott láttam hogy az egyik császártöltési barátom különböző madaras fotókat tölt fel időről időre. Fel is vettem vele a kapcsolatot, és tulajdonképpen ő mutatta meg az alapokat. Fotózhattam a fényképezőgépével, beülhettem a lesébe madarakat megfigyelni, fényképezni. Itt jöttek vissza először azok a gyermekkori emlékek, amik oly jók voltak a nagypapám tanításával. Ekkor határoztam el hogy én is ezt szeretném csinálni. Az alapok már megvoltak, de innen hosszú út vezetett, viszont teljesen autodidakta módon sajátítottam el a természetfotózás csínját-bínját.
Vannak példaképeid a szakmában?
Nem kell messzire menni, elég csak a szomszédos Soltvadkertre kitekinteni. Ott él Daróczi Csaba az ország egyik legjobb természetfotósa, aki ezen a környéken készíti fotói 90%-át. Természetesen a kezdetektől fogva nagyon tetszett és nagyon inspiráló volt a munkássága. De mondhatnám Máté Bence nevét is, ugyanis én majd 10 éven keresztül szinte csak madarakat fotóztam, ő pedig a madárfotózás egyik legnagyobb úttörője Magyarországon. Mindketten a kiskunsági vidéken élnek és alkotnak. Vagy Potyó Imre, Kaszás Norbert, Kártyás Gergő. Mind-mind nagyon előremutatóak ebben. De még sok neves természetfotós nevét lehetne felsorolni. E kis ország lakosságarányosan a világ élvonalához tartozik természetfotózásban, legyen az felnőtt vagy ifjúsági. Szinte nem telik el úgy hónap, hogy ne jönne hír valakinek a sikeréről a világ bármely pontjáról.
A fényképezéshez elengedhetetlenek a fények. Azonban instagram profilodat szemlélve sok éjszaka készült fotót is láthatunk. Mi ennek az oka?
Igen, az utóbbi időben gyakran járok este fotózni. Ennek a története úgy kezdődött, hogy szinte csak hajnalban vagy alkonyatban fotóztam, majd ez 2018-ban megváltozott. Megszületett ugyanis a kisfiunk, vele együtt pedig átalakult az életem. Napközben dolgoztam, majd a munkából hazaérve vártak az otthoni családi teendők: babázás, fürdetés, stb. Azt vettem észre hogy túl zsúfolt lett a napom. Viszont a másik szerelmemet, a természetfotózást sem szerettem volna háttérbe szorítani. Így azt találtam ki, hogy akkor megyek az erdőbe, amikor már a kis családom elszenderült. Beszereztem egy vakut, egy zseblámpát és kíváncsian indultam ki az éjszakába. Teszem hozzá úgy, hogy először fogalmam sem volt hogy mit akarok ott fényképezni. Tulajdonképpen akkor indultam kifelé, amikor már az átlag természetfotós indul haza fény hiányában. Eleinte virágokat, pókokat, alkonyati darazsakat fotóztam, különböző megvilágítással. Később egy kisegérről készítettem éjszakai felvételeket. És szépen lassan kezdtem kiismerni magam az éji világban. Ma már gyakorlottan megyek ki, tudom hogy melyik évszakban mit érdemes fotózni, milyen praktikákat érdemes használni. Persze ha van időm, akkor szívesen megyek nappal is, pl. gyakran járunk családommal kisebb kirándulásokra a környéken. Ha felfigyelek valamire, már azon gondolkodom hogyan, s mit tudnék belőle kihozni esti környezetben.
Mennyi idő telt el az első nagyobb siker(ek)ig? Milyen út vezetett a szakmai elismerésekig?
Mint korábban említettem én majd 10 évig szinte csak madarakat fotóztam. Megszállottja voltam a madaraknak. Lencsén keresztül gyűjtöttem az újabbnál újabb fajokat, de nem éreztem azt, hogy ezek a fotók nagyon erősek lennének, így nem is indultam velük fotópályázatokon. Tulajdonképpen csak magamnak fotóztam, magamnak gyűjtöttem az élményeket. Viszont nem volt még fotóm, az egyik legékesebb kis madárról, ez pedig nem más mint a jégmadár. 2016 januárjában lehetőségem nyílt, az egyik ismerősöm közbenjárásával ezt a gyönyörű szép madárkát lefotózni egy fagyos csipkebogyó ágon. Nagyon tetszett a felvétel, melyet elküldtem az ismerőseimnek. Ők azonnal mondták, hogy ezt a fotót ne bújtassam, ne csak a számítógépben lapuljon, hanem küldjem nívósabbnál nívósabb fotópályázatokra. Kissé félénken pályáztam vele először, de később Magyarországon is szép sikert aratott és nemzetközi szinten is sok helyen jól szerepelt az adott kategóriákban. Azóta több könyv borítóját ékesíti. Tulajdonképpen ez a fotó törte meg a jeget, itt éreztem azt, hogy nekem is van keresnivalóm a természetfotózásban.
Hogyan, miből merítesz ötletet? Vannak konkrét elképzeléseid, vagy egyszerűen csak figyeled a természetet, a növény és az állatvilág által megelevenedő történeteket? Nehézség lehet, hogy itt nem te „komponálsz”, adsz instrukciókat a fotóalanyoknak. Ezek a pillanatok talán egyszeriek és megismételhetetlenek is. Ez mennyiben segítség vagy hátrány számodra?
Úgy gondolom akkor lehet valaki igazán sikeres ebben a világban, ha minél több időt kint tud tölteni a természetben. Mivel én napközben általában dolgozom, ezért marad az este, vagy a hétvégék. Sokszor csak terepbejárás, figyelés zajlik. Az esetek többségében nem is térek fotóval haza, mégis feltöltődve érzem magam. Olyan ez, mint egy terápia. Friss levegőn lenni, távol a város zajától szuper érzés, ajánlom mindenkinek. Mikor Magyarországon vagyok, akkor szerencsére több időm van kint lenni a szabadban. Egyszerűen nyitott szemmel járok, és próbálom észrevenni a szép dolgokat. Legyen az állatvilág, növényvilág, vagy éppen tájfotó. Van olyan téma, amit már harmadik éve fejlesztek. Ez nem más mint az Alpesi gőte projekt. A tavalyi évre úgy érzem minden összeállt, lett is pár szép felvétel. Viszont ennek az ellentéte, amikor jókor van az ember jó helyen, és nagy mázlival megismételhetetlen képek születnek. Személy szerint ezeket az utánozhatatlan pillanatokat szeretem jobban. Az ilyen képekben benne van a kérdés a szemlélőben hogy vajon miként csinálta ezt. Ilyen volt legutóbb az Áthúzás, és a Szellem csókja című fotóm.
Milyen technikákat, eszközöket használsz, alkalmazol?
Szeretem a hosszú záridős misztikus alkotásokat, ezért gyakran használok vakut, és egy egyszerű led lámpát nagylátószögű objektív mellett. A vaku megfagyasztja az adott témát, a mozgás dinamikája pedig megfesti a képet. De fotózom nagy gyújtótávolságú teleobjektívvel, illetve drónnal is gyakran pásztázom a terepet. Mondhatnám még a mozgásérzékelős technikát is, talán ez az egyik legtöbb tapasztalatot, tudást igénylő ága a természetfotózásnak. És itt nagy szerepe van a szerencsének. Ez úgy néz ki, hogy több hétig is figyelem a helyszínt vadkamerával, hogy vajon milyen állat/állatok járnak arra. Ha már megvan, akkor kihelyezem a kamerarendszert, a mozgásérzékelőt, adott esetben vakukat is. Próbálom a kompozíciót a lehető legszebben előre beállítani. Az egész rendszer kint marad az éjszakában, és ha valamilyen állat a mozgásérzékelő látómezejébe kerül, annak mozgása kioldja a kamerát. A hosszú záridős beállításnak köszönhetően pedig egy gyönyörű éjszakai tájképen lesz látható az adott állatfaj. Gondolná az ember első blikkre, hogy ez pofon egyszerű módja a fotózásnak. Én otthon az igazak álmát alszom, amíg a gép dolgozik. Hát azért ez nem ennyire egyszerű, mert több mint 4 év alatt egy kezemen meg tudom számolni hogy mennyi jó kép született így. Sok sok előkészületet igényel, és nagyon jól kell ismerni a természet legapróbb rezgését is. Főleg úgy hogy egy vad tudja, hogy van ott valami nem odaillő, idegen tárgy. És ha sikerül is valami, az esetek többségében nem a megfelelő kompozícióban van a téma. De olykor akadnak sikerek.
Képeidnek könnyen adsz címet? Szerinted ez mennyiben határozza meg a zsűri véleményét egy-egy verseny alkalmával?
Ez változó, van hogy nagyon egyszerűen jönnek a címek, de van olyan is, amikor sokat gondolkodom rajta. Általában próbálom úgy elnevezni a képeket, ami éppen látható rajta. Fontos, hogy lényegre törő legyen, de volt olyan is, hogy egy növényfotómnak már nem tudtam új címet adni, ezért egyszerűen egy “noname” névvel címkéztem. Ez pedig a Naboo címet viseli.
A zsűri inkább egy fotó összhatását nézi, nem a cím fogja eldönteni hogy bekerüljön-e a kiállítási anyagba. A leírás segíthet megérteni, hogy mit is ábrázol a kép, vagy hogyan készült. De a cím inkább már csak hab a tortán. Persze egy frappáns elnevezés később a kiállításon elvarázsolhatja az érdeklődőket, vagy mosolyt csalhat az arcukra.
Mely eredményeidre, kiállításodra vagy a legbüszkébb?
Szinte mindegyik eredmény, ami érkezik nagyszerű érzéssel tölt el. Nagyon jó dolog, hogy egy-egy fotópályázat kapcsán több száz vagy akár több ezer ember csodálja azt a világot, amit mi természetfotósok az objektívünkön keresztül próbálunk megmutatni. Ha nincs is helyezés, de ott szerepel a képem az első 100-ban, már óriási öröm, madarat lehetne fogatni velem.
Ha mégis fel kellene sorolnom pár eredményt, akkor az első az 2016-ból az Év természetfotói – Magyarország, ahol Jégvarázs című fotómat különdíjjal jutalmazták.
2019 Az Év természetfotói – Magyarország – Fullánkosok tánca – 1.hely
2020 Golden Turt – Oroszország – Krókuszok hulláma – 1.hely
2021 GDT – Németország – Hattyúk szerelme – Magasra értékelt
2022 GDT – Németország – Szellem csókja – 1.hely
2022 Memorial Maria Luisa – Spanyolország – Szellem csókja – 1.hely
2023 GDT – Németország – Áthúzás – Magasra értékelt
2023 Golden Turtl – Oroszország – Vulkán kitörés – 1.hely
2023 The Nature Conservancy – USA – Csillagok között – fődíj
Kezdjük Magyarországgal. Évek óta sikeresek a fotóim: Az Év természetfotói (Természettudományi Múzeum) a Varázslatos Magyarország (Magyar Nemzeti Múzeum), Magyarország 365 (Eiffel műhelyház), Bird-O. ( Fővárosi Állat és Növénykert) kiállításokon.
A díjátadót követően általában még egy hónapig látogathatóak az adott múzeumokban a képek. Ezután országjáró körútra indulnak.
Nemzetközi szinten Európában a nagyobb pályázatokon szoktam indulni:
Németország- GDT – Glanzlichter – Fotoforum
Franciaország – Montier
Spanyolország – Memorial Maria Luisa – Montphoto – Fotonoja
Olaszország – Asferico – Bio Photo Contest- Oasis
Hollandia- The Nature Photographer of the Year
Románia – Milvus, Transnatura
Szlovénia- The Magical Nature, Narava
Ezeken a fotópályázatokon is hasonlóan múzeumokban láthatóak a legszebb fényképek. Van olyan hely, ahol szabadtéri a kiállítás, így még több emberhez juthatnak el a képek.
Van kedvenc fotód? Amennyiben igen, mesélnél róla?
Szinte minden képem a kedvencem, mert mindhez nagyszerű élmények társulnak.
De ha ki kellene emelnem, akkor három darabot választanék:
Áthúzás
2022 januárjában volt egy kis tél, amikor az Akasztó környéki szikes tavak be voltak fagyva. Hullott a jégre egy vékony hóréteg, ami a napközbeni felmelegedő hőmérséklet hatására olvadni kezdett. Nagyon érdekes absztrakt formákat alkotott a természet. Én drónnal mentem ki fotózni, és próbáltam a legjobb kompozíciót megtalálni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a drón alatt elrepül egy madárcsapat. Gyors reflexxel azonnal nyomtam az exponálógombot, összesen négy darab fotót tudtam készíteni. Az egyik fotón minden passzolt: a kompozíció, a forma és a libák is a legjobb helyen voltak. Később kiderült hogy nagy lilikhez volt szerencsém.
A szellem csókja
Évek óta fotózom a Téli araszolók életét. Ezek a rovarok októbertől december közepéig repülnek a hideg éjszakában, és feromonokkal keresik a párjukat. Ezt a fajta fotózást úgy kell elképzelni, hogy a fényképezőn az objektívet beállítom egy manuális élességre. A fejemen fejlámpa, az objektív mellett pedig 2 db LED fényszóró. A gépen van még egy vaku is, ami a második redőnyön villan. Az araszolók az alkonyat leszálltával kezdik meg repülő táncukat. Én pedig próbálom követni őket, ha érzésre benne vannak az élességi síkban akkor nyomom a gombot. Szerencsére azon az estén készült egy megismételhetetlen pillanat, ugyanis az egyik fotón a lepke mellett, egy szellem arcot véltem felfedezni, amit az araszoló a szárnycsapásával formázott.
Csillagok között
Ennek a fotónak a története szorosan kapcsolódik a természetvédelemhez. Már több éve annak, hogy kisfiammal békamentő akcióban veszünk részt Németországban a lakóhelyünk közelében. Tudniillik a békák ősszel elhagyják vizes élőhelyeiket és elvermelik magukat a közeli erdőbe. Így vészelik át a zord hideg téli időjárást. Tavasszal, általában március derekán, ahogy melegszik az idő, az alkonyat beálltával a békák lassan, álmosan elindulnak vissza a vizes élőhelyhez. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha az útjukat nem keresztezné egy viszonylag forgalmas útszakasz. Ugyanis a figyelmetlen autósok igencsak megtizedelnék a béka populációt emberi segítség nélkül. Ilyenkor a kisfiammal fejlámpával keressük a brekuszokat és vödrökbe tesszük őket. Átvisszük őket az úton, majd elengedjük a tóparton. A kicsi nagyon élvezi, én pedig mint büszke apuka nagyon örülök, hogy ilyen korán jó dolgokra taníthatom.
Nos, ahogy így szorgoskodtunk, észrevettem, hogy a vízben már le vannak rakva a békapeték. Ahogy a lámpa fényénél közelebbről szemügyre vettem őket láttam, hogy valami apró gyíkszerű lények marcangolják a béka tojásokat. Nem hittem a szememnek. Ilyennel még nem találkoztam. Ahogy hazaértünk a kisfiú elment aludni, én pedig bújtam az internetet, hogy vajon milyen lényekkel találkoztunk. Kiderült, hogy alpesi gőték voltak.
Csak nagyon tiszta vizű patakokban élnek és az azt körülvevő bioszférában. Magyarországon is megtalálhatóak, de csak a magasabb hegyvidékeinkben. Harmadik éve gondolkodom azon hogy hogyan tudnék egészen különleges felvételeket készíteni róluk. Idén azt találtam ki, hogy víz alatti tokba helyezem a fényképezőgépemet.
Az egészet fém nehezékre rögzítettem, és ezt így a békapeték alá raktam. Egy házilag készített vezetékes távkioldóval oldottam ki a kamerát. Az objektívemet manuális élességre állítottam. A parton vártam hogy besötétedjen, és hogy a felkavart víz is leülepedjen. Kisvártatva megjelent az első gőte, majd a többi is. Én vártam a megfelelő pillanatot, és akkor exponáltam, amikor a gőte az elképzelt helyről falatozott. Közben egy LED lámpával világítottam. Így jól láthatóvá vált a sziluettje. Mindössze 4-5 napom volt az egész projektre, mert ez idő alatt megették az összes békapetét. Szerencsére sok élménnyel gazdagodtam és lett egy-két szép felvételem is a természet eme körforgásáról.
Van célod, küldetésed a fotózással, vagy elsősorban hobbiként tekintesz rá?
Úgy gondolom, közvetett módon nekünk természetfotósoknak nagy szerepünk van a természet megóvásában. Mint tudjuk nagyon pengeélen táncol az emberi tevékenység a környezettel szemben. Elképzelhető, hogy jó pár év múlva kihalnak fajok vagy megváltozik az egész biodiverzitás. Az olyan képek, melyek elgondolkodtatják az embert, már félsiker. Mondhatnám úgy is, hogy az egyik legszebb dolog a fotográfiában, hogy üzeneteket hordoznak. Jelen esetben a természet üzenetét. A fényképészen múlik hogy a szemlélő megérti-e ezt a kapcsolatot a természet üzenetével.
Elfogadsz felkéréseket? Ha jól láttam 2023 nyarán is volt egy kiállításod Akasztón.
Tavaly, illetve korábban is volt egy kiállításom Akasztón, illetve 2016-ban Kiskőrösön is a Rétes Fesztivál keretein belül. Természetesen nyitott vagyok bármilyen megkeresésre.
Köszönjük a fotókat Litauszki Tibornak.
