Pénzes Péter 33 éve az Úr, 25 éve a kiskőrösi református közösség szolgálatában

Március 7-én ünnepelte 60. születésnapját, e hét vasárnap pedig kiskőrösi beiktatásának 25. évfordulóját Pénzes Péter református lelkipásztor, akivel gyermekkoráról, lelkipásztori munkásságáról és elhivatottságáról is beszélgettünk.

Mesélne egy kicsit arról, milyen miliőben nevelkedett?

Az, hogy Isten benne van az ember életében, egy alapvető tény volt számomra mindig is. Amíg szüleim az istentiszteleten voltak, addig Gizi néni nekünk, gyermekeknek mesélt bibliai történeteket. Ugyanakkor a szegedi Kálvin téri gyülekezet vezető lelkészének feleségét, Kató nénit is nagyon szerettük. Tehát ilyen értelemben azt gondolom, hogy a talaj nagyon jól elő volt készítve, de gyerekkoromban eszem ágában nem volt lelkészi pályára készülni. Sokkal inkább, mint sok gyermeknél a szülői minta volt meghatározó. Gyerekkoromban nagyon csodáltam édesapám munkájához kapcsolódó eszközeit, aki a szegedi gyerekklinika laborjában volt vezető vegyész. Édesanyám pedig matematika-fizika szakos tanár volt. Ez egy kicsit genetikusan is öröklődött, mert jómagam is mindig szerettem a matematikát, úgyhogy eredendően a középiskolából matematika-kémia tanár szakra felvételiztem. El is kezdtem az egyetemet, de aztán végül is otthagytam, mert nem igazán úgy ment, mint ahogy szerettem volna, és éreztem, hogy nem biztos, hogy ezzel kell magamat és másokat gyötörnöm. De ebben az időben is olyan közösségekbe járhattam, keresztény fiatalok közé, úgynevezett ifjúsági órára, ahol természetes volt, hogy az élet dolgairól és az Úristen szaváról, a Biblia üzenetéről együtt beszélgettünk, gondolkodtunk. Részben apai segítséggel sikerült új munkahelyet találni, aminek volt valami köze az érdeklődésemhez, meg az ő munkájához is. Akkor már Budapesten a MÁV Kórházban volt laborvezető vegyész. Nekem végül a MÁV informatikai központjában talált helyet. Ez idő alatt ugyanúgy fiatalok között is voltam. Az ifjúsági órán nagyon sokat beszélgettünk, és akkor volt egy már nem éppen fiatal, de az ifi vezetésében segítő kedves, jóval előttünk járó házaspár, akik feltették nekem a kérdést, hogy miért nem jelentkezel a teológiára? Egy érdekes része a történetnek, hogy akkor, abban az esztendőben, a Budapesti Református Teológia dékánja, a pomázi gyülekezet lelkipásztora volt, ahol mi is éltünk, így tőle nem kérhettem ajánlást a felvételihez. A jelentkezési határidő előtt néhány nappal megkerestem a család régi , kedves lelkész ismerősét, Dr. Gyökössy Endrét. Ő csodálatos lelkigondozó és nagyon fantasztikus igehirdető volt, akitől végül  a lelkészi ajánlást kaptam, melyet aztán beküldött a teológiára. A felvételi bizottság egyik professzorának ez úgy tűnt, mintha protekciót akarnék ezzel szerezni, azonban erről szó sem volt. Sokkal furábban adta volna ki számomra magát az, hogyha a teológia dékánjától kérek ajánlást, aki az akkori lakóhely szerinti gyülekezeti lelkipásztor volt. Formai körülményeiben így alakult az indulás. Ugyanakkor az Úristen dolgai az életemben kicsi koromtól jelen voltak magvetésként, és amikor megértettem azt, hogy az sem véletlen, hogy a matek-kémia tanári pályafutás nem igazán az én utam, Isten bátorítását keresve azt mondtam, hogy ha ő úgy gondolja, hogy ott a helyem, akkor megpróbálom. Jóllehet három műszakos munkarendben dolgoztam  a számítóközpontban akkoriban, tehát olyan nagyon nem volt időm felvételire készülni. Nyilván próbáltam összeszedni hitbeli ismereteimet, de nem éreztem azt, hogy ismeretanyagban, tudásban a felvételire kész vagyok. Arra gondoltam, talán odafönt már megvan a „menetrend”, a folytatás. Ezután nem sokkal meglepve kaptam az értesítést, hogy a jelentkezésemet elfogadták, fölvettek. Döntésem mögött az is ott lehetett, hogy én az egyetem előtt egy olyan helyen voltam sorkatonai szolgálaton, ahol előfelvételis egyetemisták, illetve még tanuló, vagy már éppen végzett, vagy fölvett leendő lelkészhallgatók, teológusok voltak Lentiben. Ez egy nagyon sokat jelentő közösség volt, ahol átélhettem a 18 éves tapasztalatlan fiatalt megpróbáló kemény helyszínen, hogy mit jelent, ha valakinek van hite, lelki háttere. Mind a mai napig nagyon hálás vagyok azoknak a katonatársaknak, akik hitbeli döntésből már a lelkészi pályára készülve voltak körülöttem. Valószínűleg nem tudatosan, de egy kicsit ez is ott lehetett a döntés hátterében. Gyermekkoromra visszatekintve valószínűleg nagyon mélyen belém ivódott, hogy olyanokkal jó közösségben lenni, akiknek az Úristen jelent valamit.

Ezt követően, fiatal felnőttként hogyan teltek az egyetemi évek?

Azt nem mondtam, hogy a teológiai tanulmányok közben néha nem rendültem meg önbizalmamban, hiszen alapvetően reál beállítódottságú voltam, az ottani tanulmányok pedig egész más jellegűek. Az egyetemi évek alatt sok emberi kapcsolattal és tapasztalattal gazdagodtam. A pomázi gyülekezeten túl budapesti gyülekezetek is befűződtek az életembe, ahol lelkileg nagyon sokat formálódtam, fejlődtem. Az is sokat jelentett, hogy az egyházi nagy ünnepeken: karácsony, húsvét, pünkösd, úgynevezett legációs szolgálatra voltunk hivatalosak. Ez azt jelentette, hogy Dunamellék és Dunántúl gyülekezeteibe mentünk, ahol fogadtak teológus hallgatót ünnepi szolgálatra. Somogyban az tűnt föl, hogy nagyon fogynak a közösségek, ugyanakkor nagyon várják, hogy  legyen pásztoruk. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy „Istenem, ha itt kell az ember, akkor menjünk ide”.  Így történt, hogy az ötödév utolsó legációjában már egy somogyi szórványközösségbe hívtak, ha végzek, jöjjek közéjük  lelkipásztornak. Végül fiatal házasként kerültünk Somogyszobra ’92-ben.

Somogyszobról milyen út vezetett Kiskőrösre, 25 évvel ezelőtt?

Az élet véletleneket nem tartalmaz, sokkal inkább az Úristen rendező szeretetét. Bár nagyon jól éreztük magunkat Somogyszobon, egy családi ok miatt megkerestük a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye esperesét azzal a céllal, hogy közelebb kerüljünk a szülőkhöz.  Egy hónap múlva kaptam a telefont, hogy Kunszentmiklós és a kiskőrösi társegyházközség lelkészi állása megüresedőben van. Egy bemutatkozó igehirdetés, és az azt követő testvéri beszélgetés után nem sokkal jött a levél, hogy a választói közgyűlés Kiskőrös és szórványaiban úgy döntött, hogy amennyiben vállalom, akkor szeretnének meghívni az itteni szolgálatra. Az esperesi megbízólevél épp 2000. március 7-i dátummal jött születésnapi ajándékként.

Hogyan fogadta Önöket a kiskőrösi közösség?

Családias légkörű hely volt. Nem nagy létszámú, de nyitott közösség, melynek akkoriban Bánáti Istvánné volt a gyülekezeti gondnoka. Magát a fogadtatást nagyon jól éltük meg, igazán sokat segített nekünk ez a kis közösség abban, hogy négygyermekes családként berendezzük itt az életünket. 

Melyek voltak az elmúlt 25 év legfőbb mérföldkövei itt?

Ez nagyon érdekes dolog. Azért nehéz mérföldköveket meghatározni, mert ha egészében nézem a 25 évet, akkor a gyülekezetet talán úgy lehet jellemezni, hogy tényleg Istennek legyen hála, nem fogyunk. A gyülekezet élete szempontjából az nagyon meghatározó, hogy feleségemnek és nekem is nagyon jó talajunk van, gyermek és ifjúsági szolgálatban, hiszen olyan közösségekben nőtünk föl, ahol a gyermekekkel, fiatalokkal nagyon nagy szeretettel foglalkoztak. Azt gondolom, hogy az elmúlt 25 évet ez határozta meg, hogy azokat, akik ránk vannak bízva, megpróbálni valamilyen módon, „magvetéssel” Isten közelébe szeretgetni. Aztán hogy ebből mi marad meg, és mi nem, az nem ránk van bízva. Fontossá lettek a nyári gyermek és ifjúsági hetek. Nyilván történelem adta helyzet is, hogy a hitoktatás egy erős hangsúlyt kapott ebben az elmúlt 25 évben. És ebben, mint majdnem tanárrá lett ember én nagyon jól érzem magam. Azt gondolom, hogy a gyülekezet lelki épülésében fontos, hogy eredendően egy nyitott közösség vagyunk, így foglalkozva a nem szorosan ide kötődő gyermekekkel, és családjaikkal is.
Ha az infrastruktúrát nézzük, akkor vannak ezzel kapcsolatban is anekdoták. Albert Pálné Gizi néni nagyon szerette volna elérni, hogy a templomtér egy kicsit változzon, újuljon meg. Elődöm azonban  – állítólag – többször is azt mondta  erre, hogy „majd az utódom elrendezi azt.”
Mielőtt ez az álom megvalósult volna, volt még egy építési munka, az még valamikor a 2000-es évek legelején, amikor is a gyülekezet kapott az egyházkerülettől egy új szolgálati autót, melyhez garázst építettünk. Ebben az időben a gyülekezeti házat is felújítottuk, vizesblokk kialakításával, belső tér összenyitásával, gáz fűtés bővítéssel. Így lett ideális helyszíne a gyermek és ifjúsági foglalkozásoknak az épület. Ekkoriban sikerült részben külső támogatásból , és jelentős céladományból a templom-parókia épület elöregedett, rosszul záró ablakait kicserélni, ami a fent említett Gizi néni álma is volt.
Kedves családi jóbarátom, Schliszka Csaba építész sokat volt nálunk a parókián, és gondolkodott azon, hogyan lehetne élhetőbbé tenni ezt a házat. Ezt a szükséget  – látva a nagy családot – érezte a gyülekezet is, ezért 2008-ban megszületett az elhatározás, hogy kezdjünk valamit az épülettel. Nagyon sokféle elképzelés volt, nagyon sokat beszélgettünk a presbiterekkel is. A legköltséghatékonyabbnak   az a később meg is valósult elképzelés bizonyult, hogy ha a lakótér egy része az fölkerül a tetőtérbe. Így ezáltal nem kell új alapot, új falakat emelni, és viszonylag kisebb költséggel megoldható az, hogy élhetőbbé legyen a ház. Ekkor alakult ki a ház jelenlegi beosztása, és az utcafronti bejárat. A lakórész csak az alsó szinti lakótér felett helyezkedik el, meghagyja a helyet a templomtér felett egy esetleges későbbi karzat kialakításra. Ez is egy  bölcs előrelátás, a jövőbe reménységgel tekintés, hogy szükség esetén a födémet megnyitva, a fölöttünk levő részen egy karzat kialakítható, mely további 30-40 férőhelyet jelenthet. Ez a folyamat 2008-ban kezdődött el, majd 2009-ben kivitelezés el is kezdődött az utcafronti bejárat kialakítása és a lakórész bővítése a tetőtér által. A város főtérfelújítási programja kapcsán némi városi segítséget kapva egy kicsit tovább folytattuk a külső felújítást. Ezzel elkészülhetett egy utcafronti bejáratunk, és egy udvari akadálymentes rámpa bejárat.
Mivel  az udvaron lévő vasharangláb már nagyon rossz állapotban volt, veszélyessé vált, azt le kellett bontani. A hosszas tervezésben ismét Schliszka Csaba volt segítségünkre. A kihívást jelentő munkához kivitelezőt kellett keresnünk. Ez az építkezés már nem volt annyira a gyülekezetet kétkezi segítségével támogatható munka, mint a korábbi épületfelújítás. A belső felújításnál  korábban viszont nagyon jó volt megélni azt, hogy sokakat be lehetett vonni a közös munkába, leginkább költségkímélés okán és nagyon jó érzés volt, hogy sokak keze munkája is benne van a szépülésben, megújulásban. Legutóbb, most ősszel a lábazat lett felújítva sok szeretetteljes adományból. Azt gondolom, hogy az infrastrukturális munkáknak alapvetően az volt a lényege, hogy mindig egy kicsit otthonosabbá, kicsit élhetőbbé tegyük a gyülekezet életének színterét.

Jelenleg hány főt számlál a gyülekezet?

Van egy úgynevezett választói névjegyzék, akik éves szinten a gyülekezet fenntartásához hozzájárulnak az egyházfenntartó járulék befizetésével, mely körülbelül 200 főt jelent (Kiskőrös, Csengőd, Páhi, Kecel, Akasztó). Talán nekem sokkal fontosabb az, hogy hány tekintet visszajelzését látom akkor, amikor szólom az Úristen üzenetét, mint az, hogy összességében mennyien is vannak a névjegyzékben. Természetesen igyekszünk számon tartani, megkeresni, hívogatni azokat, akikről annyit tudunk, hogy valamiért hozzánk kötődnek.

Mi az, amit hivatásában a legjobban szeret?

Talán két dolog. Az egyik, hogyha megtalálom az Úristen üzenetét és azt elmondhatom az embereknek. A másik, hogyha beszélgethetek velük, meghallgathatom őket. Odafigyelni rájuk, valamit hozzátenni az életükhöz, részben valamit befogadni abból, nagyszerű élmény.

Van kedvenc igeverse?

Az egyik, amit a gyülekezet minden vasárnap hall:

Filippi 4:6-7
6 Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;
7 és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.

Ez az áldó ige valahol arra is utal, hogy nincs értelme aggódni. Gondolkodni lehet, odafigyelni dolgokra szükséges, de az aggódás nem vezet sehova. És ezt nem lehet tudatosan uralni, hanem az Isten békessége végzi ezt el, hogy az aggódás végül is szép lassan háttérbe kerülhet. Az Úr közelsége, még ha nem is minden alkalommal hangzik el az áldásban, de meghatározó. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy minden életszakasznak, élethelyzetnek megvan a maga igei mottója.