Veres Szilárd Soltszentimrei ultrafutó túl van már jó néhány megmérettetésen. Az elmúlt években azonban nem nagyon láthattuk őt versenyeken. Tavaly indult újra több versenyen is. Mindig is szép eredményeket ért el az egyes viadalokon. Többek között teljesítette már a híres Spartathlont is, ami Athén és Spárta között egy 246 kilométeres ultrafutó verseny. Illetve több külföldön megrendezett ultrán is részt vette már, volt Ultrabalatonon is a férfiaknál harmadik egyéniben. Most azonban egy Marokkóban szervezett legendás sivatagi versenyt teljesített január második hétvégéjén nagyszerű eredménnyel, ahol 7. helyen ért célba 160 kilométer után. Erről a megmérettetésről beszélgettem Szilárddal az általuk vezetett majorság területén.
Sikeres évek voltak mögötted majd az elmúlt pár évben nem láthattuk a neved a versenyek rajtlistáin. Mi volt az oka, hogy pár évig szüneteltetted a versenyzést?
Volt egy komolyabb sérülésem és még van is. De szerencsére találtam egy nagyon ügyes és nagyon jó masszőr hölgyet, aki sikeresen rendbe tett. Mondhatom azt, hogy kilencven százalékban rendben vagyok. Futogattam én ez idő alatt is folyamatosan, tehát nem hagytam abba a futást, de a versenyzés úgy háttérbe szorult. A másik pedig a gazdaság volt, ami sok időmet elvette, mellette pedig építkeztünk is. Mondhatjuk azt, hogy 2024-ben már elkezdődött megint valami, de igazán komolyan 2025-ben kezdtem újra futni, amikor nem voltak nagyobb megszakítások, és folyamatosan tudtam terhelni a lábamat. Tehát nem az volt, hogy mentem-mentem majd aztán megálltunk. Hanem folyamatos volt a futás és az edzőm is tudott terhelni. Most azt mondom, hogy jó vagyok és remélem ez így is marad. Szeretnék még egy pár helyen futni, és próbálgatok vigyázni magamra, hogy minél tovább űzhessem ezt a szeretett sportágam.
Honnan jött az ötlet, hogy elindulj az Marathon des Sables 100 mérföldes versenyen?
Ez már egy nagyon régi álmom volt. Körülbelül tizenöt éve jött velem szemben MDS Legendary futóverseny, ami létezik róla írásos forrás én szinte mindent elolvastam. Utánajártam az indulási kritériumoknak, nézegettem, hogyan is tudok kijutni rá, ami nagyon komoly anyagi teherrel jár. Igazából ez nem is az a verseny, mint amire mi mentünk, hanem ez a jubileumi negyvenedik évfordulóra kitalált megmérettetés. Most az ultrásoknak csináltak egy olyat, hogy egyben meg lehetett csinálni. Ez részben nehezebb volt és teljesen más is, mint az igazi MDS Legendary. Mert előtte ez arról szólt, hogy 5 nap a sivatagban, 200 feletti kilométer és 5 napos etapokra van felosztva a verseny. Mindent vinni kell magunkkal ruhától kezdve az ételig. Itt is ugyanaz volt, hogy mindent vinni kellett magunkkal és csak vizet kapsz. Nem volt az, hogy negyven kilométer után megállsz és bivakokban pihensz, hanem ez 160 km volt egyben.
Maga a verseny terepe, hogyan nézett ki? Voltak-e kötelező felszerelések, amiket magatokkal kellett vinni? A hőingadozás téged, hogyan viselt meg?
Az egyik része kősivatag, míg a másik homokdűne. Jól futható rész olyan 5-10 % volt a versenyen, ami még érdekes, hogy nem a májusi hónapban rendezték, hanem most januárban. Napközben azért annyira borzalmas meleg nem volt 25-30 fokra ment fel a hőmérséklet. Iszonyatos sugárzással, ez az afrikai Nap mondhatom borzalom, viszont mikor eltűnt a Nap körülbelül három másodperc után 0 fok körülire esett vissza a hőmérséklet és jött még hozzá a szél. Komoly kötelező felszerelés volt, amit abszolút nem ellenőriztek. Lehet, hogy ez egy kicsit probléma is volt, mert én az ajánlott felszerelésből a hosszúnadrágot és a pulóvert nem vittem magammal, azért éjszaka sokszor gondoltam rá, hogy ez kellett volna. Volt nálam 100 euro és gondolkoztam, hogy egy beduintól megveszek egy kabátot vagy valami meleg ruhát, mert nagyon fáztam, de ha ezt megtettem volna, akkor kizárnak a versenyből. Maradt így az a megoldás, hogy volt egy hő védő fólia még a zsákomban, azt szétdaraboltuk és bedugdostam magam köré, így azért napfelkeltéig túléltem a történetet.
GPS jeladót kapott minden versenyző melyen egy vészvillogó is volt. Ennek kapcsán Szilárd egy érdekes történetet mesélt el, hogy miért is nagyon fontos ez a versenyen.
Minden versenyzőre raktak egy GPS-es jeladót, amin volt egy vészvillogó. A szervezők mondták, hogy bármikor, ha valami gond van, nyugodtan nyomjuk meg és 10-20 percen belül ott van érte a mentő csapat és kimenti. Ez annak apropóján is lett bevezetve, hogy ha valaki utánanéz az interneten az MDS Legendary verseny történetének, akkor be fog jönni egy olasz öttusázó története, aki az 1980-as években indult a versenyen és homokviharba került. Nem tartotta be a szervezők intelmeit, hogy ha homokviharba kerül az ember, akkor meg kell állni, és ha eláll, újra lehet indulni. Ő azért az első háromban benne volt és nem akarta a pozícióját elveszíteni, ment tovább. Majd eltévedt, hét órás homokvihar után nem tudta, hogy merre is van. Utána megint továbbment, akkor érezte már, hogy gond lesz, mert senki ismerőssel nem találkozott. Közel 200 kilométerre elkeveredett a pályától és tíz napon keresztül bolyongott a sivatagban, a szomszédos országba ért át. Saját vizeletét itta, gyíkokat evett. Majd betért egy kunyhóba és felvágta az ereit, ott elaludt és az volt a szerencséje ebben a történetben, hogy annyira kiszáradt, hogy nem tudott elvérezni. Továbbment innen is és bekeveredett egy az őslakosok által lakott faluba, ahol megmentették. Ez az ember, azóta még kétszer teljesítette ezt a versenyt. Tíz napon keresztül a Szaharában kint lenni nem a legjobb, az a csoda, hogy túlélte, úgyhogy azóta van mindenkinek jeladó és a vészvillogó, hogy ha gond van, akkor megnyomod és jön a segítség.
A verseny hol került megrendezésre? Hogyan nézett ki a helyszínre való kijutás? Mi volt az érdekessége?
Marokkóban került megrendezésre a verseny, a Szahara kapujában, úgy volt, hogy megérkeztünk Marrakeshbe a fővárosba. Onnan egy külön repülővel vittek ki bennünket a versenyszervezők buszai elé, ahonnan már vittek minket a szállodába, ami közvetlen a sivatag szélén volt. Másnap volt az eligazítás, technikai értekezlet, rajtszám átvétel. Majd hajnal öt órakor a buszokra újra felraktak minket és egy három órás utazást követően érkeztünk meg a rajthelyszínre, ami már a sivatagban volt. A versenynek az érdekessége még az volt, hogy 40 kilométer után eldönthetted te, hogy 100 kilométert futsz vagy 100 mérföldet, ami 160 kilométernek felel meg. Nekem a motivációm maximálisan meg volt, így nem is volt kérdés, hogy megyek tovább a 100 mérföldes távon.
Több magyar is volt kint a versenyen, ha jól tudom?
Négyen voltunk kint magyarok. Lubics Szilvia és férje György, illetve Meretei Balázs és én. Szilvit a magyar futóknak nem kell bemutatni. Oszlopos tagja a magyar ultrafutó közösségnek. Neki már több sivatagi tapasztalata van, ami sivatag létezik a bolygón azt szerintem bejárta. Ő is érdekes tapasztalatokkal jött meg erről a 160 kilométerről, mivel eddig többnapos versenyeken volt. Mondta is, hogy teljesen más impulzus 160 kilométert egyben futni a sivatagban.
Útközben találkoztatok?
Én nagyon lassú kezdő vagyok általában, ezért hátulról is indultam. 40 kilométernél a Gyurit, aki ráfordult a 100 mérföldes távra még láttam. A Balázs ott úgy döntött, hogy neki bőven elég lesz a 100 kilométer is. Szilvi az nagyon ment az elején. Szegény Gyurinak átszúrta a talpát egy óriási tüske. 60 kilométer körül találkoztam vele, kérdeztem tőle tudok-e neki segíteni. Lefertőtlenítette ott a lábát és próbálta összeszedni magát éppen mert, ami zöld vagy zöldnek néz ki, annak a közelébe nem szabad menni, hiszen az biztos, hogy szúr vagy harap, de valamit csinál veled. Mentem tovább és 80 kilométer után értem utol a Szilvit. Vele futottam körülbelül 10-15 kilométert. Ott vettük elő a következő pontnál az éjszakára a fejlámpákat. Én ott éreztem, hogy tovább fogok tudni menni és indultam is, Szilvi pedig ott maradt egy kicsit megpihent a ponton.
Mik voltak a verseny nehézségei számodra?
Nem tudtam hányadik pozícióban is vagyok, annyit láttam, hogy nagyon kevés nyom van előttem a homokban, akkor ott már bizakodtam, hogy egy egész jó helyezést sikerülhet elérni. Az éjszaka nagyon hideg volt, én vártam, hogy mikor fognak ők engem megelőzni. Az utolsó szakasznál jött még egy nehézség. Elrontottam, mert a cipőm kissé szűkre sikerült. Megnyomta a rüsztömet és az már úgy fájdogált. Meg a homokdűnéknek a mászása közben az IT szalagom is nagy terhelést kapott, így 150 kilométer után már nem nagyon tudtam a lábam behajlítani. Közel 23 és fél óra alatt meglett volna ez a verseny, de az utolsó 9 kilométer az majdnem három órát vett igénybe, annak a homokdűnének a megmászása. De még így is szerintem ez a 7. hely az teljesen renden van, a koromhoz képest és a futómúltamhoz nézve. Tehát elégedett vagyok a teljesítményemmel. 25 óra 50 perc körül lett így az időm.
25 és fél órát fókuszálva fönt lenni nagyon nagy mentális felkészültséget is igényel. Zászlókkal volt kijelölve a pálya 100 méterenként. Éjszaka probléma volt az, hogy ha felemelted a fejed nézted a zászlót, akkor nem láttad a lábad előtt, hogy mi van és belerúgtál egy nagyon nagy kőbe. Sajnos a körmeim bánták ezt legjobban, ha meg lefelé néztél, akkor pedig eltéveszthetted az irányt. Ez a folyamatos fókuszálás, hogy föl-le nagyon igénybe tudja venni az embert mentálisan is. Illetve volt, hogy valamelyik zászlón nem volt jó a vényvisszaverő. És kellett nézni, hogy ami most ott csillan az csillag-e vagy zászló, tehát a legnagyobb nehézség a folyamatos fókuszálás volt, mert nagy kedve az embernek nem lett volna ott eltévedni. Az Alföld is nagynak tűnik, de ott tényleg óriásinak látszik a természet, ilyen ország nagyságú egyforma minden, kőszikla, homokdűne. Ami nagy gondot okozott még az a sziklás sivatag. Ott nem csak a homokdűne van, hanem a hőingadozás repeszti a köveket, és amikor már hatodszor spiccel elrúgsz egy követ az már rendesen megviseli az embert.
Éjjel neked nem is volt opció, hogy megállj és lepihenj? Szintidő hogyan nézett ki?
Ha jól tudom a 160 kilométeres távon indulók közel negyven százaléka nem ért be. Nagyon komoly szintideje volt a versenynek, 40 óra volt a teljesítésre. Sokan az éjszakai hideg miatt és a fáradságtól is bementek a sátorba és lefeküdtek, megvárták a hajnalt, hogy újra kisüt a nap és lehet látni. Nekem ez nem volt opció, hogy én megálljak. Féltem volna lefeküdni, mert lehet, hogy ott maradok és nehezen tudtam volna újraindulni. Persze ott volt az is, hogy kevés lábnyom volt előttem.
Magáról a versenyről mik a véleményeid?
Nagyon nagy múltú verseny, profi szervezéssel. A versenyszervezők előtt le a kalappal. Spartathlonról mennek legendák és mondják milyen jó. Beérkezés után pár óránként jöttek értünk a buszok, tehát ha beért körülbelül 8-10 ember azt összeszedték és visszavittek minket a szállodába. Másnap volt egy gálavacsora. Ott eredményhirdetés, mi magyarok ott örültünk ugyanis Lubics Szilvi második lett, így felállhatott a dobogóra. Illetve megemlíteném még, hogy Meretei Balázs 100 kilométeren negyedik helyen végzett. Megköszönték a királynak, hogy engedélyezte a versenyt, mivel ott királyság van, ami még nagyon szép gesztus volt, hogy amikor egyesével mentünk be a gálavacsorára, akkor a rendezők sorfalat álltak és megtapsoltak minket, egy nagy show volt az egész. Másnap reggel hajnali három órakor indultunk hazafelé, kivittek minket a reptérre. Onnan Casablanca, majd Barcelona és úgy jöttünk haza.
Felkészülés hogyan nézett ki? Mikor jött az elhatározás, hogy ezen a legendás versenyen elindulj?
Nyáron sikerült Balázs barátomat rábeszélni, hogy jöjjön el velem, mert egyedül nem lett volna kedvem. Igaz komoly kérdéseket vetetett fel bennem a nyelvtudás. Szerencsére Meretei Balázst sikerült rábeszélnem, ő egy nagyon ügyes és jó srác. Tavaly tavasszal fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék ezen az ikonikus versenyen indulni. Szerencsére egyre jobb eredményeim voltak már tavaly nyáron. Például Soltvadkerten a félmaratonom már egész jól sikerült és utána a hosszabb távok is jól mentek. Az edzőm Szabó Gábor a Sashegyi Gepárdok klub edzője. Ő még a mai napig a legjobb tíz maraton futóban benne van itt Magyarországon. Simán tudja a 2 óra 30 perc alatti maratonokat még mindig. Komoly edzéseket kaptam, állandó résztáv, fartlek, illetve hosszú futások heti szinten körülbelül 100 és 140 kilométer között volt a mennyiség. Az edzőm terhelt rendesen, intenzitásra volt helyezve a hangsúly. Persze kellett ehhez az is, hogy az én csodamasszőröm folyamatosan szét tudta szedni a beállt izom dolgaimat. Turák Emese az én csodadoktorom, akihez havonta megyek és üvöltözök az ágyán, de sikerült neki rendbe rakni az izmaimat. Szóval neki is nagy köszönettel tartozom és az edzőmnek is, és persze a családom támogatása is nagyon sokat jelentett. Speciális edzések úgy igazából nem voltak. A homokdűnét Soltszentimrén nagyon jól lehet gyakorolni. Itt van a Szepesi nevezetű domb, ha azt oda-vissza futkározom, akkor az a verseny hatvan százaléka.
A környékben sokszor találkozhattunk veled az utakon ha jól tudom?
Igen. Én hús marha tenyésztéssel foglalkozom. Kint lakunk már a Majorság terültén, ami jó, mert elindulok és bármerre tudok köröket menni. Egy hosszú futáson érintem az összes környező települést. Fülöpszállás, Izsák, Csengőd, Akasztó én pont középen vagyok. Négy-öt falut körbefutok egy 40-50 kilométeresen körön. Ezért volt az, hogy sokszor lehetett látni, ahogyan például Fülöpszállás felől futottam már vissza Soltszentimrére, vagy éppen Csengődön mentem át.
Gratulálunk Szilárdnak és további sok sikeres versenyeket kívánunk neki!
Fotók: Veres Szilárd
