„Kiskőrös Város Sportjáért” díjjal tüntették ki Dr. Csanády-Varga Zsuzsanna Csillát. A küzdősportok világa sokak számára kemény és embert próbáló terület, mégis rengetegen találnak benne közösséget, motivációt és életre szóló értékeket. Csanády-Varga Zsuzsanna több mint négy évtizede része ennek a világnak. A kezdetekről, a győzelmekről, a kitartás szerepéről és a sport iránti szenvedélyéről beszélgettünk vele.
Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor tinédzserként a családoddal az Alföldre költöztetek?
Egyáltalán nem volt pozitív maga a költözés. Tizenhat éves voltam, már kialakult baráti köröm volt, edzésekre és versenyekre jártam. Egy kamasz életében ez hatalmas változás. Sokáig a haza fogalma alatt Komlót értettem. Ma már azt mondhatom, hogy az Alföld az otthonom, de akkor ezt nagyon nehezen éltem meg.
A családban senki nem sportolt. Hogyan fogadták, amikor a küzdősport mellett döntöttél?
Tízéves voltam, amikor elkezdtem. A 80-as években ment a Linda című sorozat Görbe Nóra főszereplésével, ahol egy apró termetű nő sorra verte a rosszfiúkat. Mi teljesen el voltunk tőle ájulva. Akkoriban már lehetett Bruce Lee filmeket is látni, de a harcművészetek világa nagyon távolinak tűnt.
Amikor jött egy magyar film egy női főhőssel, mindenki karatézni akart és rendőr akart lenni. Én is így voltam vele. Komlón volt egy kick-box szakosztály, oda jelentkeztem, és a küzdősportok világában ragadtam – most már 41 éve. A családom sokáig nem is tudta pontosan, mi ez, csak azt, hogy edzésre járok. Amikor már versenyezni kezdtem, gyakran mondták, hogy nem értik, nekem miért jó, hogy ott „vernek”. Én viszont mindig mondtam, hogy engem ott nem vernek, mi ott küzdünk.
Amikor néha törött orral vagy felrepedt szájjal mentem haza, az nekem természetes volt, nekik kevésbé. A szüleim egyetlen meccsemet látták csak: a legutolsó búcsúmeccsemet.
Melyik győzelmedre emlékszel vissza a legszívesebben és miért?
Igazából az összesre. Mindegyikre igyekeztem maximálisan felkészülni, ebben az edzőim is megerősítettek. Nem tudok különbséget tenni egy német bajnokság, egy országos bajnokság vagy a legutolsó meccsem – egy profi magyar bajnoki címmeccs – között. Mindegyik győzelem kedves számomra, mindegyikért meg kellett harcolni.
Mit adott emberileg neked a küzdősport?
Nagyon sokat. És úgy gondolom, hogy nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki benne van. Ha valami, akkor ez igazán kitartásra és szorgalomra tanít. Sokan azt mondják, hogy ez egyéni sport, de én ezt megcáfolnám, mert a háttérben nagyon erős csapatmunka van. Rengeteget dolgozunk együtt az edzéseken. Versenyeken ott vannak a csapattársak, az edződ, szurkolnak, támogatnak. Nagyon jó emberi és baráti kapcsolataink alakultak ki, nemcsak a saját klubon belül, hanem más csapatokkal is az ország minden részéről. A versenyzők sokszor egymással is tartják a kapcsolatot. Persze a ringben végül egyedül állsz ott, de addig rengeteg munka vezet.
Mi a legfontosabb tulajdonság, ami nélkül nem lehet valaki sikeres a küzdősport világában?
A kitartás. Úgy gondolom, hogy sok mindent meg lehet tanulni. Akinek van tehetsége vagy jó mozgáskultúrája, annak talán könnyebb dolga van, de ha nincs kitartása, akkor teljesen mindegy. A ringbe vagy a tatamira sem kerül fel senki fél év után. Fel kell készülni, plusz edzéseket kell vállalni, és ehhez szorgalom kell.
Hogyan lehet összeegyeztetni a heti 5–8 edzést a családi élettel?
Az én gyerekeim ebbe születtek bele. Ők kézilabdáznak, de számukra természetes, hogy néha hétvégén nem vagyok otthon, vagy este elmegyek edzésre. Nagyon sokszor már kis mózeskosárban ott voltak az edzéseken, játszottak, amíg mi edzettünk. Nálunk ez valahogy természetes része lett az életnek.
Van egy megállapodásunk is a családban: ha bárki azt mondja, hogy ma nincs jó napja, és szüksége van rám, akkor azon a napon nem én tartok edzést. Így próbáljuk egyensúlyban tartani a sportot és a családi életet.
Van még olyan célod, amit meg szeretnél valósítani?
Mindenképpen szeretnénk Kiskőröst is feltenni a küzdősport térképére. Úgy látom, hogy a mostani csapattal jó úton haladunk. Egyre több meghívást kapunk versenyekre, gálákra, és sokszor már nem is tudunk mindennek eleget tenni. A versenyzőknek idő kell a regenerációra, de ez számunkra nagyon jó visszajelzés.
Mi az, ami ennyi év után is motivál téged?
Egyrészt a társaság. Olyan csapatunk van, akiért érdemes dolgozni. A mai gyerekekkel kicsit másképp kell foglalkozni, mint néhány évvel ezelőtt, de a kiscsoportban is vannak már olyanok, akik versenyre készülnek. Ehhez persze a szülők támogatása is kell, hogy elhozzák a gyerekeket edzésre, vagy plusz edzésekre, ha versenyre készülünk. Amikor látom, hogy van miért dolgozni, az nagyon motiváló.
És persze ott van a küzdősport szeretete is. A legjobb érzés az, amikor látom, hogy vannak fiatalok, akik szeretnék csinálni és sikereket elérni benne.
Csanády-Varga Zsuzsanna története jól mutatja, hogy a küzdősport nem csupán versenyekről és edzésekről szól. Kitartást, fegyelmet és közösséget ad, miközben olyan emberi kapcsolatokat teremt, amelyek gyakran egy életre szólnak. Több mint négy évtized után is ugyanaz a szenvedély hajtja: átadni a sport szeretetét a következő generációnak, és segíteni a fiatalokat abban, hogy megtalálják benne a saját útjukat.
A méltatás szövege ide kattintva olvasható.
