Erős harmincas férfi száll fel a buszra. Mellettem talál helyet. Utazunk. Beszélgetünk (mert én szoktam). Kiderül, hogy Németországban darukezelő. Jól keres. Család, gyerekek? — kérdezem. Á, dehogy. Még asszony se! Különben is: ebben a mai világban nem érdemes gyereket vállalni… — Tán félsz valamitől?! Kérdésem után egyperces dermedt csend a buszban.
A kérdés merész, de mióta kikutattam a családfámat, és kiderült, bizony, szüleim esetében háborús gyerekekről van szó, megtanultam még jobban becsülni nagyszüleim korosztályát. Így tettem fel a kérdést dr. Matus István soltvadkerti pszichiáternek, aki a címben idézett mondattal válaszolt, mely Piaget-től, a világhírű gyermekpszichiátertől származik, és felér egy tudományos tézissel:
„A gyerekek a szülők tünethordozói!”
Tehát a téma: Gyereknevelés ma, tudományos szinten
A gyereknevelésben melyek azok a hibák, melyekre a pszichiáter felhívja a szülők figyelmét?
Ha valaki nem tud elcsendesedni, ha nem tudja a stressz szintjét csökkenteni, akkor nem is hallja meg a csendes, halk hangot. Ezért ma a modern világunkban kulcskérdés, hogy egészen pici kortól kezdve óvjuk gyerekeinket a mindenféle kütyüktől! Ezek a stresszt fokozzák, és a gyerekeknek nem segítik mindazt megérteni, ami van. Tehát, más az, amikor a stressz egy állandó zizegés, és más az, amikor én merek nemet mondani.
Mennyire kell nemet mondania a szülőnek?
A szeretet egy erő, akkor, amikor egy szülőnek „hatalma” van a gyermek fölött. Adott esetben ezzel a „hatalommal” lehet bölcsen élni, és lehet ezt mondani, hogy „gyermekem, maradj mellettem, most piros a lámpa”. A gyermek ezzel a hatalomgyakorlással biztonságban érzi magát, ezzel csökkentjük a stressz szintjét. Viszont nem engedhetjük el a gyermekünk kezét, még a késői kamaszkorban sem. Tegyük hozzá: ha addig nem fogtuk, ilyenkor már szinte késő.
Egyre több a kallódó gyerek. És ez nem mindig függ attól, hogy a szülők elváltak-e vagy sem.
Árvaházi gyermekeket vizsgáltak, összehasonlítva az egészséges családban felnövő gyermekekkel. Olyan érdekes eredményeket mutattak ki, hogy akár árvaházban, vagy családban nő fel egy gyermek, ha megfelelő mennyiségben kapja meg a szeretetet, törődést, akkor sokkal inkább fejlődik az érzelmi élete, és az értelmi, valamint fizikai része is a személyiségének. Ezt úgy kísérletezték ki, hogy az árvaházban lévő gyerekek közül, akiknek nem voltak szüleik, egy pár gyermeket kiválasztottak, és megkülönböztetett figyelemmel vették körül, hogy azt érezzék, mintha egy családban nőnének fel. Tudták, hogy a gyermekek szülei anyagi hiányban szenvedtek, intelligencia-szintjüket ismerték. A gyermekek ilyen szociális, illetve genetikai háttérrel nőttek fel. De ezek, amikor sok szeretetet, törődést kaptak, akkor sokkal ügyesebbek lettek, és az intelligencia-hányadosuk is magasabb lett. Ugyanakkor jól szituált, egészséges családban megfigyelték azt, hogy ahol mind az anya vagy az apa szellemi foglalkozásúak voltak, magas intelligenciahányadossal rendelkeztek, viszont nem maradt idő, törődés, elégséges szeretet-megnyilvánulás a gyerekekre, ott a gyerekek rosszabbul teljesítettek, butábbak voltak, mint az előbb említett csoport gyermekei. Ezzel azt igyekeztek bebizonyítani a kutatók, hogy nemcsak a lelki életünkre, érzelmi fejlődésünkre hat nagymértékben, szeretnek-e, elfogadnak-e, körülvesznek-e gondoskodással, törődéssel, hanem az érzelmi, fizikai fejlődésünkre is. Azóta ezek a kutatások folytatódnak, és megerősíti a korábbi kutatásokat.
Szóval ettől a „kudarctól” félhetnek a leendő szülők, azaz az én „darukezelőm”? Ha pedig iskolába kerül a gyerek, és felfedezik a problémát, akkor irány a pszichiáter?
Különleges kihívás a gyermekpszichiátria. Mondhatnánk, hogy régen nem volt ennyi „lelki beteg” gyerek, ez azonban vitatható. Sokkal inkább igaz az, hogy ma már jobban felismerjük, kezeljük, foglalkozunk vele. A pedagógus, a családsegítő szolgálat és a nevelési tanácsadó munkatársai feltérképezik mind a problémát, mind pedig annak hátterét. Sok történetem van. De inkább idézem Popper Péter egyik előadását, amelyben szerepel az alábbi idézet. A kórképpel magam is gyakran találkoztam.
A cicegő gyerek
A történet szerint a szóban forgó iskolás gyerek mindig hangsúlyozott c-betűket mondott a szavak között. Rendellenes, és nem volt tudatos. Ez a cicegés csökkentette benne a feszültséget, mivel valamiért szorongott. Popperék megvizsgálták, körbejárták az iskolát, a társakat és a családot, majd megállapították, hogy a gyerek bizony egészséges. Ami beteg volt, az az iskolai, és családi környezete! Azért cicegett, mert így védekezett ellene. Innen támadt benne a szorongás…
Vajon mit tudnának erről mesélni az iskolai tanítók?
Káposzta Lajos
