Augusztus vége. Minden pedagógus túl van már az első, egyelőre még rövid értekezleten. A begyűjtött D-vitamin néhány hétig bizonygatja létezését a bőrünkön, aztán a gyerekekkel, szülőkkel együtt elnyel bennünket a tanév. A bőrünk és lelkesedésünk kifakul, és jobb híján az őszi szünetet várjuk.
Annyian képzelik így. Nem akarom, hogy így legyen! A nyár folyamán sok ezren kommenteltek pro és kontra pedagógusfizetésekről, szabadságokról, magántanulói jogviszonyról. Néha nevettünk, néha sírni lett volna kedvünk. A mi valóságunk.
A pedagógia kérdésköre bebújt a nagy kalap alá, akárcsak a foci. Mindenki ért hozzá és szereti elmondani a véleményét. Ha az oktatás olyan, mint a foci, akkor kik a csapattagok? Ki az ellenség? Van egyáltalán?
Fiatalkoromban egyszer beszélgettem egy nénivel, aki azt mondta nekem, hogy sohasem értette a focit. A pályán mindenki szalad a labda után. Amikor végre utolérik, mit csinálnak? Belerúgnak. Az jutott eszembe, hogy a helyzet néha annyira elkeserítő. Úgy tűnik az egyik csapat a szülők, a másik a pedagógusok. Csakhogy a gyerekek a labda.
Az világos, hogy mindenki fáradt. Kollektíven. Röpködnek a sárga és a piros lapok, a kiállítások, van néhány remek szabadrúgás és azt, hogy ki lesz a bajnok, senki nem látja előre. Tipp-mix. Az egész. De túl nagy a tét. Mi a veszteségeinket szeretjük emlegetni. Vagy az is lehet, hogy nem szeretjük, de olyan busongó nép vagyunk. A panaszkodás jobban megy, mint a jó dolgok meglátása. Pláne, a kimondása.
Mindezen gondolkodva, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a focis hasonlat sántít, talán az egyik stopli kiesett a cipőből és ettől kezdtünk bicegni.
Számomra sokkal kifejezőbb, ha az óvodai és iskolai élettel kapcsolatban a Pitagorasz-tételt képzeljük el. Ugyanis, ha tetszik, ha nem, az oktatás-nevelés színterének három főszereplője van. A gyermek. A szülő. És a pedagógus. A két befogó négyzetének összege egyenlő az átfogó négyzetével. Pedagógiára lefordítva, ha mindkét befogó (szülő-pedagógus) belead apait-anyait, akkor fog tudni az átfogó (gyermek) is így cselekedni.
Ám ehhez el kell fogadni, hogy van egy körforgás a rendszerben. Hiába tűnnek egyszerűnek és világosnak a szabályok. Nagyon sok a nézőpont. Amikor egy szituációban éppen pedagógusként vagy szülőként veszünk részt, vibrál egy másik dimenzió is. A szülő, aki aggódik és a legjobbat akarja a gyermekének, ő is dolgozó felnőtt. Tele félelmekkel, fáradtsággal és munkája iránti el vagy el nem hivatottsággal. A pedagógus pedig gyakran szülő is egyben és egy másik pedagógusra bízza a gyermekét. Nem szabad összekeverni a szerepeket, de muszáj tisztában lennünk életünk összes dimenziójával, ami egy adott helyzetben befolyásol bennünket. Mert egyvalamiben egészen biztosak lehetünk.
A mi életünk az összes szerepével és dimenziójával befolyásolja a gyermekeinkét is. Amikor ezzel szembenézünk, a kérdés olyan mértékben kitágul, és ráterhelődik az emberre, hogy néha legszívesebben elfutna. De ezek azok a percek, amikor mernünk kell arra gondolni, hogy ez egy háromkomponensű rendszer. És vagy együtt vagyunk benne vagy sehogy.
Bátor Új Tanévet!
Kutyifa Anikó
Fotók: illusztráció
