Ezekben a napokban sokat írunk hősökről, szabadságharcosokról, akik „életük árán is”… Az ő elszántságuk és áldozatuk vitathatatlan. Merthogy senki sem születik hősnek és sokszor a pillanatnyi helyzet dönti el, hogy azzá válunk. Vagy éppen hogy nem válunk azzá. A mi kultúrkörünkben nem jellemző a „hősi halott” képzés (ld. kamikaze pilóták és öngyilkos merénylők). Európában ugyanakkor számos történelmi példa van a bátor helytállásra a nándorfehérvári Dugovics Titusztól a lengyel Jerzy Popieluszko atyáig.
De vajon mi áll a dolgok hátterében? Mit mondanak azok, akik „csak ott voltak”? Leginkább hallgatnak. 1989-ig nem volt szabad 56-ról beszélni, nekik pedig utána sem volt mit — annak tükrében, ahogy a megnövekedett számú volt ellenálló gyakran túllicitálta egymást. (A „túl sok 56-os harcos” megjelenése késztette a Corvin-köz volt parancsnokát, Pongrácz Gergelyt, hogy kis múzeumát nem Pesten, hanem Kiskunmajsa mellett egy volt tanyasi iskolában hozza létre…
Szóval visszatérve a témára: következzék most egy beszélgetés egy olyan soltvadkerti, anno Budapesten felnőtt és ott dolgozó úrral, aki elmesélte nekem a korántsem látványos, mégis tanulságos „saját ötvenhatját”. Mert ezt is látnunk kell a nagy összefüggések és a véres események hátterében: a kisembert!
István bácsi neve elhallgatását kérte (“ha már eddig kibírtam, Lajoskám, most se kerüljek bajba”). 1934-ben született. Megélte és jól emlékszik a II. világháborúra. „Egy orosz kiskatona megtanított még a dobtáras géppisztoly használatára is…” Most pedig arról mesél, hogy mi mindent látott 1956-ban Budapesten.
Engem 1956 nagy örömmel töltött el: ekkor szereltem le ugyanis a Magyar Néphadsereg kötelékéből. 1954-ben vonultam és 1956. október 19-én vetettem le a mundért. Sorállományú katona voltam Kiskunfélegyházán, ahol a páncélosoknál T-34-es tankok és szovjet rohamlövegek álltak rendszerben. Erre képeztek ki minket, mert a magyar honvédségnek a háború után nem maradt saját nehézfegyverzete. Meg hát a Varsói Szerződésre (1955) készülve ez lett a szocialista országok egységes felszerelése.
Szóval ült a legendás T-34-esben! Kikből állt egy ilyen tank személyzete?
Öten ültek bent: a vezető, a parancsnok, 2 lövegkezelő és toronyban ülő irányító, aki a géppuskát is kezelte. Igen szűkös volt a hely. Noha ültem benne, de jobban tetszett a munka a műhelyben, ahol esztergályos beosztásban dolgoztam. Éppen úgy, mint civilben. A harckocsiszerelő műhelyben meglehetősen szakmai közegben voltam, hiszen ott mindenki vasas volt.
Milyen érzésekkel jött ki laktanyából leszereléskor? Volt bármi előjele annak, hogy itt rövidesen történik majd valami?
Aki volt katona a kommunizmusban, az tudja: a sereg nem csak a fegyveres, hanem az ideológiai kiképzésnek is színtere volt. Hogy úgy mondjam: elég jól beleláttunk a rendszer elképzeléseibe, de működésébe is! Én később is elég jól tudtam, mit gondol a szemben álló rendőr vagy katona egy-egy eseménykor. Az ember megtanul egy fegyelmet és higgadtságot, mivel láttuk a „másik oldalt”.
Kitört a forradalom. Ön mit csinált ekkor?
A forradalom kitört, én meg jártam a munkahelyemre, amikor tudtam. Ez a Móricz Zsigmond körtéren volt, Buda egyik központjában. Ott fel volt állítva egy bitumenmelegítő, mégpedig kályhacsővel felfelé. Aki támadó szándékkal jött arra, azt gondolhatta messziről, hogy egy löveget vagy aknavetőt lát.
Folytatjuk…
Káposzta Lajos
