Csak végignézte. A Soltvadkerten élő nyugdíjas, Pista bácsi sok mindent mesél. Egyrészt saját vasas szakmájáról, másrészt fiatal koráról, melyet Budapesten töltött. 1934-ben született, és még mindig jól tartja magát. A katonaságnál 2 évet szolgált: a kiskunfélegyházi laktanyában javították az akkor magyar rendszerben álló T-34-es szovjet tankokat. Ült is benne — „elég szűk volt az a hely az ötfős legénységnek” — meséli.
Az is biztos, hogy tudta, mire képes egy ilyen tank a kézifegyverek ellen, „Lehet akárhány Molotov koktél nálad, mehettek a T-34 ellen kis tábori tarackkal… Kilőttök ötöt, de ott jön mögötte harminc! És félelmetes ám egy ilyen monstrum. Ne feledd: ezek nyerték meg a II. világháborút a németek ellen!...” Pista bácsi néhány nappal a forradalom kitörése előtt szerelt le és esze ágában sem volt belekeveredni egy olyan ügybe, amit az általa belülről megismert fegyveres erők biztos le fognak verni. Viszont vitte a kíváncsisága és sok mindenre emlékszik a budapesti eseményekből. A cikkben nevének elhallgatását kérte…
Hogyan élte meg a forradalmat és a szabadságharcot?
Sok mindent megnéztem, kíváncsi voltam, de a tüntetéseken nem vettem részt. Tudtam, mire képes a karhatalom… Mentünk a Rákóczi úton, aztán egyszer csak hátulról sorozatlövések érkeztek. Aztán jött egy ruszki harckocsi, belelőtt egy emeletes házba és rommá tett egy egész szintet. Bizonyára támadásra utaló jelet észlelt. Tudni kell: ez a tank nem utcai harcra való elsősorban és akik bent ülnek, magukra vannak utalva. Könnyen sebezhető a kézi rakétavetőkkel, páncéltörő ágyúkkal és Molotov koktélokkal szemben. Viszont ők vannak többen…
Jártam a Corvin köznél is. Egy középkorú férfi tartott kiképzést 14-18 éves gyerekeknek. Arról beszélt, hogy hogyan kell leküzdeni a T-34-es tankot. Én óva intettem őket ettől. Mondtam: ez a tank nem játék!
Szovjet katonák bevonulása?
Az újpesti vasúti híd pesti oldalánál van egy tér, ott a Váci útnál. Ahogy arrafelé megyek, látom, ott áll a szovjet harckocsi. Iván meg integet, odahív és kiabál a Dunára mutatva: „Szuez, Szuez?” Ő azt gondolta, hogy Egyiptomban, az akkor zajló nemzetközi Szuezi csatorna konfliktusban kerültek bevetésre. Kiterítettük a harckocsi oldalára a térképet és kezdtem volna mutogatni a helyzetét. Sokra nem mentem vele: mint kiderült, Szibéria túlsó felében született.
Közben kaptunk egy sorozatot. Én harcjármű mögé, a földre vetettem magam. A torony meg körbefordult, lőtt egyet-kettőt és csend lett. Láttam utcai harcok után, amikor a gyerekek össze-vissza lövöldöztek, aztán egyszer csak odaállt eléjük a tank. Ekkor kiszólt a tiszt és a gyerekek odadobálták neki a fegyvereiket. Teljesen meg voltak ijedve, ami hihető: látták meghalni a saját társaikat. A tank végigtaposta a fegyvereket, a gyerekeket meg elkergették onnan. Láttam Molotov koktél által összeégett katonákat, ahogy lógtak ki a tankjuk búvónyílásain. Ez ugyebár egy benzinnel töltött, ronggyal meggyújtott palack, melyet a T-34-es tank hátsó szellőzőjéhez dobnak, és így berobban az üzemanyag, ami aztán befolyik az utastérbe. Egy út van csak: kifelé innen, de ott meg már várják őket a magyarok géppisztollyal! Ilyen a háború…
Összességében mit gondol az 1956-os eseményekről?
Biztos, hogy megvolt az oka a forradalomnak! Az előzmények között ott van a II. világháború, amire én jól emlékszem. Katasztrofális volt — így utólag még jobban átélem akkori emlékeimet és szüleim történeteit. 1948 után egyre nyomasztóbb lett a hangulat. Rákosi és társai sok keserűséget hoztak a mindennapokba. Nagy Imre volt még talán a legkevésbé unszimpatikus, ahogy emlékszem.
Aztán jött október 23.: de nem volt ám itt mindenki forradalmár. Amikor a fiatalság 1848 márciusának stílusában viselkedett, nem volt gond. Emlékszem Mindszenty kiszabadulására a hírekből. Emlékszem a jelmondatokra és a szabadságvágyra. De ha valahol megjelennek a fegyverek, ott más emberek jutnak szóhoz, mint békeidőben és más a hangvétel is. Ez indult el később: lincselések történtek, fegyver került az emberek kezébe és megjelentek az uszítók, sokszor köztörvényesek is odakeveredve.
A megtorlásokról és kivégzésekről volt sejtésünk: működött a budapesti suttogó propaganda. Volt ismerősöm, aki tudni vélte, melyik börtönben vannak a szigorított cellák és a kivégzések. Az uralkodó osztály ugyan igyekezett ismét megszilárdítani hatalmát, de nem verte nagy dobra a rémtetteit. Nagy Imre kivégzése 1958-ban például csupán egy rövidhír volt az újságban. Aztán 1961-62-ben megtörtént az amnesztia, és jöhettek kifelé a börtönökből a korábban életfogytiglanra, vagy súlyos évtizedekre ítélt politikaiak. De azok nem sokat beszéltek… Csend volt. Majd jött az enyhülés, de 56-ról 1989-ig hallgatni kellett.
Káposzta Lajos
