Október – maguk között egyszerűen a hónapokról nevezték el egymást a szelek – túlórázott ebben az évben. Mindenszentek ünnepén már a kissé karcos modorú, hűvös úriember módjára, méltóságteljesen masírozó November szokta begombolni a téli kabátokat. De most megüzente, hogy elődje segítségét kéri, feltartották.
Október izgatottan emelkedett a város fölé. Jól tudta, milyen különleges feladattal bízták meg. Ezen a napon a temetőben gyülekező gyertyák lángját kell táncoltatni. Kifinomult munka. Ha túl erősen fúj, a lángok ellobbannak vagy fel sem ragyognak. Pedig a gyertya fénye tisztelet és emlékezés. Bár a bezárt kapu sem lett volna akadály, megvárta, hogy a temető gondnoka szélesre tárja a nehéz vaskapu szárnyait. November sokat mesélt erről a szomorúan-szép ünnepnapról. Most hát saját szemével is megláthatta. Néha, üres óráiban járt már a temetőben, de még sosem látta a hatalmas hógömbökhöz hasonlító krizantémokat, az örökmécsesek végtelen sorát, a tisztára sepert ösvényeket a sírok között. Eleinte kapkodón cikázott az emberek között, meg-megemelt néhány kalapot, de aztán megcsendesedett és inkább az embereket kezdte figyelni.
Először egy hajlott hátú asszony megviselt arcát vette észre, hallgatta botjának tompa kopogását és féltőn követte remegő lépteit. Amikor a néni megállt egy sír előtt, kivett a táskájából egy kicsi seprűt, még egyszer leseperte a leveleket, és leült a szemben lévő kis padra. Évtizedek öröme és bánata szakadt fel egyetlen sóhajából: „Papus”.
Október elszégyellte magát, mintha meglesett volna valamit, ezért továbbsuhant. Alig néhány méterrel messzebb magas, szakállas fiatalember állt lehajtott fejjel egy sír előtt. Olykor-olykor kapkodón törölte meg a szemét, mintha önmaga elől is titkolná fájdalmát. A szomszéd parcellánál egy kisfiú kék kabátban, ügyetlenül próbált meggyújtani egy gyertyát, a mellette guggoló édesanyja a nagymamáról mesélt neki: „ő sütötte a legfinomabb fánkot az egész világon”. „Hiányzik neked, anya?” – kérdezte fojtott hangon a kisfiú. „Igen, nagyon hiányzik!” – simogatta meg a fejét mosolyogva az anyukája.
Október újra a fák közé emelkedett, ahogy egyre több ember érkezett a temetőbe. Itt-ott meglibbentette a gyertyák lángját, és elégedetten hallgatta, ahogy a gyerekek suttogva gyönyörködnek a reszkető fényekben. Csendes békesség ült a tájon. Az emberek léptei komolyak, a mozdulatok lassúak, megfontoltak voltak. A gyerekek nem szaladgáltak. Ha felhangzott néhol egy-egy tétova nevetés, az is bársonyosan, puhán hűlt ki, mint a kandalló peremére hulló parázs. Néhol csendesen zokogott valaki, máshol a könnyek parttalan, súlyosan gördültek le az arcokon. A gyász számtalan arca tárult fel Október előtt. Az emberélet törékenységének tudata egybekovácsolta a sírok közt zarándokló családokat. Miközben az ott-lét előtt tették csendes tiszteletüket, az itt-lét felelőssége nehezedett a kabátok alá rejtett sorsokra.
Október hosszú órákon át követte az embereket ezen a délutánon. Figyelte az arcokat, a szavakba öltöztetett gondolatokat, a gyertyák szótlan önfeláldozását az emlékek oltárán. Érezte, hogy ez a nap a történetek napja. Az egyéneké és a családoké. Az élőké és az előrementeké. Az elpusztíthatatlan reményé. A múltban gyökerező jövőé. Elmélázásából egy kislány hangja zökkentette ki: „Idenézz, apa! Olyan, mintha a gyertya lángja táncolna!” – a szülei mosolyogva bólintottak, kézen fogták a kislányt és haza indultak. Október fáradtan nézett végig a mécsesekkel borított temetőn és ő is búcsút intett. A horizont alá bukó napkorong mellett felbukkant November. Mert bárhogy is igyekszünk, képtelenség az időt megállítani vagy megfordítani. Csak megbecsülni lehet.
Kutyifa Anikó
Képek:illusztráció
