Egyszer volt, hol nem volt történeteinkben a boldogan éltek vagy a hetedhét országra szóló lakodalom befejezést szeretjük. A mostani történet vége – a koronavírussal a főszerepben –, egyelőre ismeretlen. Keressük benne a jótett helyébe jót várjat, a legkisebb királyfi mindenkit lepipáló győzelmeit, a varázsbabot, de úgy tűnik, a bölcsek most szögre akasztják a hétmérföldes csizmát.
A modern társadalmak legtipikusabb módján reagálunk a helyzetre: vásárlunk. Mármint félre ne értsétek! Eleinte tanácstalanul álltam a liszt és a cukorvásárlók előtt, végül beszereztem pár kilót. Barna rizslisztet és eritritet is, nem csak a klasszikusokat, mondván: „nincs az a válsághelyzet, amin palacsintával ne lehetne javítani”. Sokáig a szkeptikusok hadát szaporítottam. Aztán szép lassan odafigyeltem azokra a hangokra, amikre érdemes.
Ezt a helyzetet sokféleképpen látjuk. A hívők a világ végét előre jelző járványok palettájára illesztenék. A gazdasági elemzők látják a sötét fellegeket a jövő felett. A pedagógusok tegnap este óta a digitális távoktatás gyakorlati megvalósításán törik a fejüket. A szülők egyszerre szeretnék megóvni a gyermekeiket és rettegnek; mi lesz, ha csorbul a közoktatás. A kamaszok a suliban, a tik-tokon, a messengeren egymást hergelik. A trollok a 101 kiskutyát is betiltották mémmel lájkok és megosztások ezreit söprik be.
A modern világ furcsa íve eltávolított minket attól, ami természetes. Tegnap délután a zöldségesben az egyik férfi mosolyogva mondta: „Mit vásároltam volna be? Anyuéknál tele a három hektós hűtőláda!”. Az áldott hűtőládák, amikben az előző évi zöldbab, borsó, szamóca és a disznóvágás „kincsei” rejtőznek. Fiatal felnőttként ásóval fordítottam fel a kertemet. Bevetettem és csodáltam, ahogy megszületett benne az élet. Aztán – pedagógus lévén – a negyedik csikóvári turnusból hazajövet, sokadjára kezdtem kigazolni a veteményes sorokat. A szomszéd bácsi szavát nem feledem: „Te, Anikó, neked ott babod van?” Pironkodva vallottam be, hogy igen, ráadásul igazi túlélő-fajta, mert nem fulladt meg a „zsírparéjtól”, ahogy azt mamám mondta régen. Végül feladtam a kertészkedést, mert úgy döntöttem nincs időm.
Megtanultuk, hogy a dolgok karnyújtásnyira vannak tőlünk. Szidjuk a kamasz-kütyü ügyet, de szeretjük elutalni a csekkeket, online vásárolni. A borsóleveshez nem fejtjük ki a borsót, nem mossuk meg a sárgarépát. Nem kell szégyenkezve bevallani anyunak, hogy „jaj, bocsi, ez a répa zöldje, nem a petrezselyemé”, mert a gyorsfagyasztott zöldségek kockázva várják a fazekat.
Utáljuk a korlátokat. Korlátlan internetcsomagot keresünk, soha ki nem fogyó pénztárcákról, tengeren, uram bocsá’ óceánokon túli nyaralásokról álmodozunk. Néha bevalljuk ezt, néha nem. És most? Az fenyeget bennünket, hogy a korlátjaink lehet, hogy csak a házunk, lakásunk ajtajáig nyúlnak majd. Bár Maslow eredeti piramisa nem olyan változatlan és időtálló, mint gizai rokonai, de a fiziológiai szükségletek, biztonság és védettség szükséglete kerül(het) veszélybe. Nem csoda, hogy minden beszélgetés központja: mi lesz most? Délelőtt a sétálóutcai patikán kívül már legalább 1 méterre álltunk egymástól. Az egyik néni csak ennyit szólt: „Na mi van? Kezdődik a buli?”
Kezdődik valami egészen más. Amikor igazán beosztással kell élnünk. Megtanulni, amit a veszély elmúltával is meg kellene őriznünk, hogy az életünk ajándék és nem jog ezen a világon. Megkeresni magunkban azt a belső tudatosságot, ami segít eligazodni a nehéz helyzetben és közben nem veszíteni el a derűt, a vidámságot. Tele vagyunk kérdésekkel.
Tudok-e vigyázni a szeretteimre? Mi történik, ha tényleg hetekre összezáródunk a családdal? Lesz-e erőnk, kitartásunk, ennivalónk, gyógyszerünk? Tudunk-e békét és reményt találni a korlátjainkon belül? A teremtés koronája képes-e alázattal lenni a Föld felé, amire a legkevésbé sem vigyázott?
Érezzük mi felnőttek is, amit a gyerekeinknek hangoztatunk előszeretettel: „Édes fiam, a szabályok és a korlátok érted vannak, hogy téged védjenek!” Legyünk bölcsek! Bölcsebbek, mint eddig voltunk, mert most a legkisebb királyfi is könnyen karanténba kerülhet, nemcsak az Óperenciás tengeren túl.
Kutyifa Anikó
