5:45 Szundi lenyom.
6:00 Csörög(ne) a vekker, de évek óta a telefonom ébreszt: erdei hangok, madárcsicsergés, szélzúgás. Patakcsobogás – érthető okokból – nincs a repertoárban. Keresem a Letroxom, a szemüvegem, a pulcsim.
6:15 Állok az ablak előtt egy karácsonyra kapott palackkal a kezemben, amire bölcsen ez van írva: Hasonló elmék hasonlót isznak. Don’t panic! Víz van benne. Vagy nem? Úgy látom, mintha esne a hó. Beleszagolok az üvegbe. Még mindig víz. Még mindig esik. Kabátot veszek. Kimegyek megetetni a kutyát, hátha még nem ébredtem fel. Tapasztalati tanulás pipa: havas lett a zoknim, nem őrültem meg. Esik a hó. Reggeli készítés, uzsonna berakás, gyermek ébresztés, motivációs beszéd rövid távú memóriába készítése: miért is jó iskolába menni. Iskolába menni? Ja, elfelejtettem. Kvázi karanténban vagyunk. Akkor iszkiri vissza a házba.
6:30 Reggeli. Egy teljes hete tudom, hogy új élettársam az inzulinrezisztencia, így aztán kb azt is kiszámolom, hogy mennyi szénhidrát van egy hangosabb levegővételben. Közben köhintek egyet. Eszelősen bepánikolok. Villámgyorsan megnyitom a telefonra lementett fotókat. Egy köhintés nem korona. Pulzus visszaáll.
7:30-8:00 Spirituális feltöltődés. Olvasom a Youversiont, keresem az erőforrásokat, a reményt. Elolvasom az aktuális számokat a hírekben. A helyzet egyre nyomasztóbb. Elolvasom az Újságmúzeumot, a Ne pánikolj sportolj-t és a Mozog a Zazi-t és arra gondolok, az élet tele van olyan emberekkel, akiktől tanulhatok, pedig még csak a reggelimnél ülök.
8:00 Magától ébred a kamasz fiam, szemöldökét óvatosan összehúzva, mit tartogat a KRÉTA, a Google classroom és a szülői messenger csoport. Együtt megnézzük a napi penzumot. Pont olyan, mint a Tüskevárban, amikor Tutajos meg Bütyök guberál. Kifundáljuk, mennyit tanul délelőtt, mennyit délután és mikor készíti el a zenesulis grafika feladatot.
8:00-10:00 Utánanézek a saját autizmussal élő óvodai csoportom online, digitális anyagának. A karantén harmadik napján már rá is jövünk az óvónőpárommal: ha messengeren hívjuk egymást, az ingyen van. Jobb későn, mint soha.
10:00 A fiam mérsékelt lelkesedéssel nekilát a kijegyzetelt napi feladatok legyűrésének, én közben főzök. Technikából azt a feladatot kapta, hogy segítsen főzni. Tegnap este 7-kor jutott eszembe, mikor már megkentem a zsemlét. Rákiáltottam, hogy „azonnal jöjjön ki megcsinálni a technika házit”. Rémülten kullogott ki a konyhába. Csak akkor nyugodott meg, mikor megkértem, „tegye rá a zsemlére a kolbászt, a sajtot és a tetejét” Csillagos ötöst adtam. Ma házikiflit sütöttem. Abban komolyabb százalékos részvételt vártam el a fiamtól. Apropó százalék. Én mindig, amióta az eszemet tudom, tiszteltem a matektanárokat. De tényleg, a legkomolyabban. Számomra ők egy egzotikus faj a pedagógus társadalom berkein belül. Most? Ez már hódolatszámba megy. Szóval a pizzatészta hozzávalóinak számlálása közben ide-oda ugráltam a nyújtófával a konyha és az étkezőasztal között. Csak egyszer vágtam kupán magamat. Százalékos arányban nem rossz. Nekem bevallom a tesiházi is tetszett. Külön kértem Benit, hogy olvassa fel a magyar olimpikonokkal kapcsolatos tudnivalókat. Szégyenletesen keveset tudtam erről.
12:00 Én nem vagyok egy asztalnál ebédelős típus, a fiam meg nem egy leveses típus, szóval simán az ágyon nézzük a Star Wars Lázadók soron következő részét. Felfedezzük magunkban az erőt. Képesek vagyunk anélkül enni, hogy sajtos legyen az ágy, a laptop vagy a ruhánk.
12:00-14:00 A fiam gépezik, én olyan területeket portalanítok, fertőtlenítek, melyekre általában csak a nyári napokon szoktam futó pillantást vetni.
14:00 Megérkezik a GLS futár. Felveszem a gumikesztűt és annyi réteg ruhát, amennyi utoljára januárban volt rajtam. A futár elárulja, hogy nemcsak a fiam névnapi Star Wars ajándékát hozta meg, hanem az egy hete rendelt gyógyszeremet is. Döbbenten látja, annyira boldog vagyok, hogy majdnem a nyakába ugrok. Ez ugyebár jelen helyzetben több szempontból is indokolatlannak tűnik számára. Bejövök. Intek a türelmetlenül toporgó fiamnak, hogy várjon. Leveszem a kesztyűt. Kimegyek lefertőtlenítem a kilincseket. Aztán a kulcsomat, a pénztárcámat, a legós dobozt. Kezet és arcot mosok, majd alig negyedóra múlva átadom a fiamnak az apukája által küldött meglepetést.
14:00 – 14:30 Közösen megépítjük a legót. Én, mint jó autizmussal élők gyógypedagógusa, szín, méret és „pötty” szerint válogatom szét a darabkákat.
14:30 – 16:00 Szabadfoglalkozás. Úgyis mint felnőtteknek egyéb házimunkák, gyermekeknek online játék barátokkal, Youtuber-ek megélhetésének támogatása csatornák nézésével. Kiflisütés. Jól sikerült amúgy. Simán embert lehet vele ölni. Már úgy értem, ha jól célzok.
16:00 – 18:00 Digitális tanulás 2.0. Történelem beadandó elkészítése. Online istentisztelet meghallgatása közben grafikai házifeladat elkészítése. Online torna elvégzése anyával, aki nem szeretné komolyabb súlyfelesleggel elhagyni a karantént.
18:00 – 20:00 Offline és online játék vegyítve gyermekeknek. Anyának mosás, teregetés, vasalás, ruhaelpakolás. További sporttevékenységek, korábban már említett okokból. Vacsorakészítés és elfogyasztás, elpakolás. Ismét közösen.
20:00 Napi, karanténtól független higiéniai cselekedetek. És az egyik legkedvesebb közös napirendi pont. Olvasás.
A lefekvés ideje nem változott, hiszen a biológiai óránk nincs karanténban. Lefekszem és végtelen hálát érzek. A fiamért, hogy itt lehetek vele. A rengeteg emberért, akik nem tehetik meg, hogy otthon maradjanak, értünk. Számunkra a #maradjotthon nemcsak kézzel fogható ajándékokat hozott. Bármikor, bármit meg lehet beszélni. Megtanuljuk tisztelni egymás személyes terét, de a korábbiaknál sokkal gyakrabban öleljük meg egymást. Mert házon belül még szabad. Sőt, Virginia Satír, neves amerikai pszichológus szerint: „Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szintentartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.”
Kutyifa Anikó
Fotógaléria:
