Ma arról szeretnék mesélni, hogyan lett az emberből kontaktszemély. Ültem a biciklin. Kicsit szemerkélt az eső. Fejembe húzva a sapka, arcomon a bolt után véletlenül rajtam maradt maszk, szemüvegemen a drága pénzen vásárolt – ámde COVID-os időszakban tökéletesen hatástalan – párátlanító réteg. Konkrétan a szomszéd sem ismert meg.
Anne a Zöld Oromból
Kamaszkori kedvenc sorozatomat néztem mosogatás közben. Anne Shirley, a világ legtalpraesettebb vöröshajú kislánya leszállt a vonatról és várakozott a peronon. Mikor Matthew Cuthbert, a leendő pótapukája megérkezett a homokfutón és Anne rádöbbent, mégsem kell a vadcseresznyefán aludni, felült a bakra. Belekarolt az idős férfibe és boldogan csacsogott mellette lényegében bármiről.
Furcsa érzés kerített hatalmába. Három pohár elmosogatása után esett le, hogy mi. A filmben a vasútállomáson senkin nem volt maszk! A hajó és-vonatút után a kislány bátran belekarolhatott egy másik emberbe. Döbbenet, hogy a filmről – aminek a megnézéséből fix, hogy világrekorder vagyok –, ez jutott eszembe.
Mondanám Miss Staceytől tanult igazságunkat: „A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba”. De már nem tudni, ki lesz tiszta holnap. A barátságokat, a testvérekkel való találkozást, a családok összetartozását új szavak váltották fel.
Az ember már nemcsak ember, hanem KONTAKTSZEMÉLY.
A TISZTES TÁVOLSÁGNAK pontos értéket adtunk.
A személyiségünket nem a mosolyunk fejezi ki, hanem a minta a MASZKUNKON.
A fiam egyik napról a másikra került digitális oktatásba, mert kontaktszemély. Már nem riadt meg. Csípőből tüzelt olyan szavakkal, hogy CLASSROOM, GOOGLE MEET, ONLINE ÓRA.
Azon a tavaszi péntek estén, amikor a híreket meghallgatva ültünk az ágy szélén, el nem tudtuk képzelni, hogy lehet olyan márciusi hétfő, amin nem kell iskolába menni. Most minden képzeletet felülmúló bizonytalanság van.
Kapaszkodnánk egymásba, de jaj! Másfél méter!
Mosolyognánk bátorításképpen, de nem látszik.
A maszk javára legyen mondva, az ásítást legalább diszkrétebbé tette.
Rólunk szól (This is us)
Este – edzés közben – néztem egy másik sorozatot. A legnagyobb kedvencemet. Rólunk szól. Ez a magyar címe. Majd szeretnék írni róla ajánlót is. Az ötödik évad fut. Felirattal felkerült az első két rész.
Kedvenc főhősöm, Randall, maszkban érkezik haza és fertőtlenít, mielőtt megöleli a feleségét. Álltam kezemben a súlyzóval és utáltam, hogy EZ az ismerős. Mert az új évad abszolút naprakész. A kismama, a nagymama, a kamasz, az egész család a korona árnyékában él.
Mindenki biztos támpontot keres. A világ egyetlen, hatalmas, visszatartott sóhaj.
Mégis volt szerencsém látni egy csodát. Vasárnap futni mentem a közeli rét felé. Egy édesapa állt a két vasúti átjáró között a kisfiával. Négyóratájt. Békésen kúszott az ég alól az őszi alkony, szélcsend volt. Mindkét irányból számítani lehetett vonatra. Ők csak álltak ott kézenfogva és izgatottan mutogatva. Amikor közeledett az egyik szerelvény, a kisfiú arcán elégedett mosoly terült szét. Hangosan számolta a vagonokat. Pontosan úgy, ahogy mi számoltuk őket gyerekkorunkban Feketehalomban, szárvágáskor.
Semmi más nem történt. Csak egy kisfiú és egy apuka számolták a vagonokat. Kézenfogva. Maszk nélkül. Boldogan. Muszáj volt egy kicsit távolabb megállnom, hogy az emlékezetembe véssem ezt a pillanatot.
Nem tudom, mikor és hogyan lesz ennek az egésznek vége. Nem tudom, mit kell még megtanulnunk belőle. De egész szívemmel vágyom arra az egyszerű, de felszabadult örömre, ami a kisfiúból és az apukájából áradt.
Semmi másunk nincs. Csak a hitünk. Ennek a kisfiúnak és apának a hite.
Ami segített az apának letenni a szerszámokat és otthagyni a munkát a műhelyben, hogy a vagyon helyett a vagonokkal foglalkozzon.
Ami újra és újra odaállítja a kisfiút a sínek közelébe, hogy várja a vonatokat.
Mert a vonatoknak és a fellélegzésnek el KELL jönnie. Addig vigyáznunk kell magunkra és a legkedvesebb KONTAKTSZEMÉLYEINKRE. Addig számolnunk kell a vagonokat. Hogy az utolsó kocsi utáni csendben végre elégedetten térhessünk haza.
És KONTAKTSZEMÉLY helyett lehessünk újra “csak” anya, apa, gyerek, testvér, barát. EMBER.
