„Azok a régi lakodalmak…” — halljuk néhanap az idősebb emberektől — „azok voltak az igazán nagy események a tanyavilágban!” És aztán mesélik az előkészületek fokozatait, a padok, asztalok és más kellékek összehordását, a baromfipucolás és sütés főzést, illetve magát a nagy eseményt. Kinek éppen mi jut eszébe, vagy éppen mi volt számára a fontos. A következőkben a Kiskunság néprajzi gyűjtője, Szomjas-Schiffert György gyűjtéséből idézünk úgy, hogy kiegészítettük a bócsai öregeket, akik még emlékeznek a régi világra.

-Hirdetés-

Szomjas-Schiffert jegyzetéből tudjuk, hogy a bócsai lakodalmi szokásokat neki elmondta: Szabó József (46 éves) útőr. sokszoros vőfély, Bócsa 49. 1945 óta él itt és vőfélykedik, azelőtt Nagyhalászon (Szabolcs megye) lakott. A gyűjtőmunka égetően fontos volt: ez volt az az időszak, amikor sokan elvándoroltak a városokba a fejlődő hazai ipar és a kevés helyi lehetőség miatt. A szocialista életforma pedig sok szokás megszűnésével fenyegetett, amit a néprajkutatók előre sejtettek. Az adatközlő így mesél:

Az ismerkedésre megvoltak a lehetőségek. A közös munka alkalmán kívül a lányok és legények ismerkedési módja volt a közkedvelt „záptojásjáték”, a „patkaporos bál” és az engedélyezett báli mulatságok.

A „záptojásjáték” a szabadban folyt. 25-30 lány és legény állva kört alkotott. Hátuk mögött, a körön kívül egyikük, mint cica ment zsebkendővel a kezében, ezzel a mondókával: – „Tüzet viszek, nem lássátok, ha látnátok, oltanátok! Ég, ég a ruhátok!”
Az utolsó szavaknál valakinek a sarkához ledobta a zsebkendőt és futott körbe. Aki észrevette, hogy a sarkához dobták a zsebkendőt, fölkapta és körül futva kergette a cicát. Ha nem érte utol, a cica beállt az ő üresen maradt helyére és a kívül rekedt lett az új cica. Ha valaki nem vette észre a mögéje ejtett zsebkendőt és a körülfutó cica korábban kapta fel, a figyelmetlent szégyenképpen belökte a kör közepére záptojásnak.
(A játékot elmondta Tóth Istvánné Vincze Ilona (36 eves) Bócsa, Oncsa falurész.)

A fiatalság kedvelt mulatsága volt a „patkaporos bál”. Legények összebeszélve elhatározták, hogy lányos vagy legényes háznál bálat tartanak. Majd minden legény vitt egy lányt magával, de akinek nem volt udvarlója, azt a lányt az édesanyja kiserte el. Vasárnap tartották, estefele. 5-6 órakor gyűltek össze és 10-11 óráig voltak együtt. Citerázó legényt vittek magukkal és bort, hogy vígan legyének. Énekszóval és tánccal töltötték az estét.

Kedveltek voltak a „hivatalos bálak” is: a pöttyes bál, a sarlós bál, rózsabál, regrutabál, szüreti bál. tűzoltó bál, karácsonyi bál (ünnep másnapján), szilveszteri bál, locsolkodó bál (húsvét hétfőjén) és a pünkösdi bál.

A lányok általában16-20 éves korukban mentek férjhez, azon túl már „öreglány”-nak számítottak: – „Te má megvénűsz otthon, anyáddal!” A legények katona idejük előtt is, után is házasodtak, de a 25-26 évest már öreg legénynek „agglegény”-nek mondták.

Házasságukat a fiatalok egymás között megbeszéltek, de a legény a lány szüleitől is megtudakolta előre, hogy hozzá adják-e. Kedvező esetben ment csak megkémi a lányt, egyedül vagy egy násznaggyal, esetleg az édesapjával. Ha a forma szerinti megkérés és adás megtörtént, akkor a következő szombaton volt a „kézfogó” a lányos háznál. Ilyenkor vacsorát adtak és zene is volt. Ezen a legény gyűrűt és nyakláncot adott, a lány meg jegykendőt és vőlegényinget.

Káposzta Lajos