A hontalan állatok világnapja augusztusi ünnep 1992 óta
„Anya, fogadjunk örökbe egy kutyát a menhelyről, mert szeretnék valakit megmenteni, akit kitaszítottak.” Így kezdődött.
Megkerestük Gubik Ibolyát, aki megengedte, hogy meglátogassuk őt és azokat a kutyusokat, akikre gazdájuk helyett vigyáz. Az egyik kis izgága, huncut kutyus – egyáltalán nem viccelek – helyből felugrott a húgom kezébe. Pedig Gigi állt! Az általános vidámságot kihasználva ezt a mutatványt többször is megismételte. Emlékszem, ahogy álltunk és nevettünk, én meg arra gondoltam, hogy minden háziállat megérdemelné, hogy azok, akik megígérték, hogy vigyáznak rá, legalább ennyire örüljenek neki élete minden napján.
Nekünk hetekbe telt, mire megismertük a kutyusokat a telephelyeken és rátaláltunk Alexre.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva, egyszer csak azt éreztük mindannyian, hogy összetartozunk.
Amikor az ember szülő lesz, a felelősség hónapról hónapra érlelődik benne a fogantatástól a szülésig tartó hónapokban és még így is sem biztos, hogy minden csupa rószaszín. Vagy kék. Kinek hogy. Ha háziállat befogadását tervezzük, hasonlóképpen kell(ene) felkészülnünk a felelősségre.
Sok – sok évvel ezelőtt lett egy leopárdgekkónk. Valami gigantikus fekete gilisztát adtak a boltban, hogy azzal etessük. Amikor Leji meglátta, villámsebességgel bújt el az odújában. Gyorsan írtam Tóth Szandinak (dr. Tóth Alexandra), akinek az ősidőkben biológiát tanítottam, most pedig a Nyíregyházi Állatpark állatorvosa. És tudjátok mit? Jól gondoltam. A gekkó megijedt. Mondjuk ez az utolsó, amire gondol az ember lánya, mikor gekkót vesz. Hogy az ijedtséggel kell majd valamit kezdenie. És mégis.
Ha jól sejtem, minden Olvasónak lenne egy „nem számítottam rá” története a háziállatával kapcsolatban. Vannak napok, mikor szinte megbánjuk, mégis azt hiszem többségben vannak azok, amikor úgy érezzük, az életünk velük teljes.
Hontalannak lenni fáj. Legyen szó emberről vagy állatról. Ha tehetünk érte, ne rajtunk múljon!
Kutyifa Anikó
