Ha még egy könyvet be kell csomagolnom?!… avagy első heti őrület a suliban

„Ó, hogy miért nem ragad már oda?”
„A fele a kezemen, a fele a könyvön, de itt meg összegyűrődött!”
„Add ide legalább a vignettát, már vagy két órája ezzel vacakolok!”
„Ki találta ki ezeket az öntapadós vackokat?”
„Jaj, ne már! Ez harmadikos vonalazású? De akkor melyik a negyedikes?”
„Mi a jó égnek írták rá, hogy füzetborító, ha ide-oda csúszkál rajta? Amióta az eszemet tudom, ekkora egy füzet, ez még nem tűnt fel a gyártóknak?”
„Figyelj, azt írtad rá, hogy 6. b, de mától kezdve 7. b. vagy!”
„Nem vettem elég kockás füzetet? Ne idegesíts már!”
„Anya, a tanítónéni azt mondta, hogy az nem kockás, hanem négyzetrácsos!”
„Mit bánom én, akár, ha paralelogrammás is, csak valaki csomagolja be helyettem vagy legalább töltsön nekem egy pohár bort!”
„Anya, de hát te sosem iszol!”
„Eddig! Ellenben, ha még egy öntapadós valamit kell méretre szabnom, átgondolom a dolgot!”

Az első iskolai hét szombatjára minden füzet és könyv becsomagolva. Szaporodnak a „már csak kétszázvalahány nap a nyári szünetig” posztok a közösségi médiában és a családtagoknak sem természetes a mosolya.

Megszokni és tartalommal megtölteni, a mi felelősségünk, megszökni és feladni a küzdelmet, nem a mi szokásunk. Azonban a fenti mondatok kapcsán felvetődött bennem néhány gondolat.

A nyár nagy része a #műanyagmentesjúlius jegyében zajlott. Ajándékba kaptam vászonszütyőket. Ha csak nem feledem, azokkal megyek vásárolni. A múlt héten a pékségben egy apuka is így tett, ezért jutott eszembe, hogy nálam vannak. Azt hiszem, így lehet elveket mindennapi valósággá teremteni. De számomra óriási kérdés, hogy miközben sok ezer megosztás érkezik az óceánban vagy a magyar folyókban úszó hatalmas műanyag hegyekről,

Mert oké, a tartós tankönyvet évekig használják sokan. De a munkafüzet és a füzet valószínűleg nem menne tönkre tíz hónap alatt akkor sem, ha nem lenne rajta egy műanyag fólia. Nem beszélve arról, hogy sok év múltán, akár eltüzelni is ellehetne. Az pedig egyértelmű, hogy a műanyag füzetborító elégetése nem környezetbarát.

Kisiskolás koromban voltak újrahasznosítható műanyag füzet és könyvborítók. Hegyekben áll a postaládában a reklámújság. Lehet, hogy válhatna belőlük csomagolóanyag? Bár az első fecskéket biztos kigúnyolnák. Aztán meg annyira trendi lenne, hogy ujjal mutogatnának arra, akinek nem egy szupermarket reklámba van csomagolva a könyve.

Nem tudom, mi a megoldás, egyelőre gondolkodom. Talán csak ennyit tudnánk hozzátenni ahhoz a gigantikus kérdéskörhöz, aminek az esőerdő pusztulása is a része? Talán ez több lenne, mint a #prayforamazonas az idővonalon. Csak remélem. Sok kicsi sokra megy!

Végül megosztom a kedves Olvasóval egy témához kapcsolódó versem, gondolatébresztésül:

Mű – anyag – vers

Anya kiment a piacra, friss gyümölcsöt venni,
azt mondta, hogy zacskó helyett szatyrot akar vinni.
Nem értettem. Táskát venni odakint is lehet,
rámnézett és azt mondta, de engem nagyon szeret.

Tudtam én, hogy így van ez már, hosszú évek óta,
de szeretetből, nem gondoltam eddig a zacskóra.
Leült mellém, ölébe vett, elmesélte nekem,
műanyaggal van teli az egész környezetem.

Műanyag a szívószál a kakaóban reggel,
műanyag a kávéspohár, s műanyag a szvetter,
műanyag a kifliszacskó, műanyag a táska,
műanyag a könyvborító rég az iskolába’.

Mutatott pár képet is, tán soha nem felejtem,
zacskóhegyek voltak bent egy óriási cetben.
Fültisztító pálcikákat ölelt egy csikóhal,
héliumos lufik között feketerigóraj.

Sírni támadt kedvem, olyan szomorú az egész,
én még nagyon kicsi vagyok, mégis mit tehetnék.
Anyukám csak mosolygott és megszorított engem,
azt mondta, hogy mától fogva, teszünk együtt ketten.

Eltettük a szívószálat, s együtt varrtunk táskát,
flakon helyett palackokba töltöttük a málnát.
Biciklire pattantunk, hogy ne használjunk benzint,
átbeszéltünk minden dolgot, egyszer, aztán megint.

Anya nekem azt mondta, ez környezetvédelem:
többé nálunk a kukába nem kerül már elem;
papír, zacskó, üveg, fém vagy jó komposzthoz krumpli,
belőlünk a marketing már nem fog hasznot húzni.

Eddig bizony azt hittem, hogy nagyon kicsi vagyok,
egész bolygónk jólétéhez semmit nem adhatok.
Egyetlen egy apró lépés hétmilliárd közül,
ahová én lábam teszem, ott a Földünk örül.

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!

Kutyifa Anikó