Nemrégiben írtam egy cikket arról, hogyan küzdöttem/küzdök meg az orvosilag előírt és önmagam számára vállalható testtömeg kialakításával. A cikk alatti egyik hozzászólást választottam ma címül. „Dolgozni kéne, akkor nem lenne gond a súllyal!”
Egyszerre mosolyodtam és keseredtem el, ezt olvasva. Mélységes tudatlanságban van az ember mások sorsával kapcsolatban. Az ítélkezés reflex, a gondolkodás és az empátia luxus. Szólásszabadság van, de a tisztelet rabságban tengődik.
Az édesanyák napról napra azzal küzdenek, hogy leülhessenek. Meginni egy kávét. Melegen. Lelkifurdalás nélkül beszélgetni azzal, akivel szeretnének. Csendben lenni a saját gondolataikkal néhány percre. Napi 24 órában tele vannak a gyermekeik tanulásával, fogzásával, pisi-kaki ügyeivel, evésével, ivásával, betegségével, örömeivel, bánatával. A főznivalóval, a mosnivalóval.
Áldják Vekerdi Tamás nevét, aki azt mondja „Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol!”.
Nem. Ez nem jelenti azt, hogy a házastársával, párjával nincs tele a szíve. Félreértés ne essék! Most nem abból a nézőpontból szemléljük az anyukákat!
Rengetegen nevelik a gyerekeket egyedül, tanulva, betegen, nagyszülői segítség nélkül, egzisztenciális kérdések súlya alatt roskadozva. A legutolsó utáni gondolat bennük az, hogy „mozognom is kellene” vagy hogy „inkább nem eszem meg ezt a félig megrágott, nyálas kinderszeletet, mert felesleges cukor van benne”.
A több, mint háromezer édesanya, akiket virtuálisan ismerek, napról napra újra és újra felveszik a futócipőt. Ugyanígy küzdenek. Mert az elég jó anyák szívében kiemelt helye van a gyermekeknek. És ez így van jól. Életünk egyik legnagyobb döntése és ajándéka az anyaság. Kegyelmi állapot.
A minap olvastam Salamonról, hogy nem gazdagságot és hatalmat kért Istenétől, amikor király lett, hanem rendíthetetlen, hűséges szívet, hogy olyan király legyen, aki helyesen dönt jó és rossz között. Szólásszabadsága volt. Bármit kérhetett volna. De a tiszteletet választotta. És olyan bölcsességet kapott cserébe, ami sok ezer év után is legendás.
Ma anyaként annyi mindenről álmodozunk. A gyermekeink számára csodálatos jövőt remélünk, szeretetteljes párkapcsolatot, anyagi biztonságot, jó állást. De közben félünk. Istenem, mennyire félünk, önmagunkra is figyelni! Pedig, ha matekozunk magunkban egy kicsit a napjainkkal, rájövünk, hogy milyen csodálatos teremtmények is vagyunk. Képesek vagyunk 3-4 órai alvás után is mosolyogva melegíteni reggel a kakaót. Ölelni és vigasztalni, amikor ahhoz is kevésnek tűnik az erő, hogy felemeljük a karunkat. Dolgozni menni és közben észben tartani a menzabefizetést, a zenesulit, az edzéseket, a dolgozatokat, a számlákat, a fűnyírást, a kocsi műszaki vizsgáját, a maszkot, a fertőtlenítőt, a barátaikat, a kedvenc mesefigurákat, a Youtuberek nevét, a fejlesztéseket, a diginaplót.
Egyetlen, végeérhetetlen, kiszipolyozó áradat az élet a 21. században. Annyi erőnk sincs estére, hogy kettőnél többet lapozzunk egy könyvben, amit szeretnénk kiolvasni. Hajnali kettőkor ébredünk arra, hogy az olvasószemüveg menetet vágott az orrunkba, mikor rázuhant a könyv a fejünkre.
Reggel vettem észre a szerzői oldalamon, hogy két édesanya is kérte, írjak arról: mit jelent, hogy jelent meg az életemben a futás. Ma már életem legnagyobb ajándékai között tartom számon, de a kezdetek nagyon döcögősek voltak. A célom eleinte a legkevésbé sem volt „salamoni”.
Egyszerűen elegem volt a tükörképemből. Fizikailag és lelkileg is.
Amit biztosan tudtam, hogy a várandósság alatt magamra szerzett túlsúlyt nem a “legyek hordták össze”. Szerintem én tartom a világcsúcsot az egy nap alatt elfogyasztható csokisparányból. Nem kell sokat gondolkodnom, honnan került rám az a 22 kg. Ezek a számok egy anyának bevésődnek. Nem igazán találkoztam még anyukával, aki ne tudta volna, hány kilogrammot hízott a 9 hónap alatt. Ez valahogy kardinális kérdés számunkra.
Én elkövetettem azt a hibát, hogy amikor hazajöttünk a kisfiammal a kórházból, felvettem az egyik kedvenc ruhámat. Életemben nem feledem azt a látványt. Az érzést így tudnám összefoglalni: „Na nekem, csengettek! És amúgy meg ki a csuda az ott a tükörben?” Nem is tudjuk, valljuk be! Minden annyira új, mint az újszülött kisbabánknak. Hét évvel az első futásom után, megismertem már rengeteg édesanyát, akik bölcsek az első pillanattól fogva. Már a várandósság alatt is ésszel táplálkoznak és a szülés után sem esznek össze mindent a jó öreg, szocreál „kettő helyett kell egyél” elv alapján.
Én úgy látom, mi édesanyák egyszerűen eltűnünk a szerepeinkben. A szerepeink kényelmesek egy ideig. Feketén-fehéren megmutatják a tennivalónkat. A feladataink kijelölik az utat. De közben elveszítjük a legfontosabb szerepünket. Teremtmények vagyunk. Vagy ha nem valaki nem ebből az irányból definiálja magát, akkor úgy fogalmaznék, Emberek vagyunk. Felelősek lények. Önmagunkért is. Hogy rendíthetetlenül és hűen keressük és tiszteljük az utunkat. Az egyedül ránk szabott utunkat. Csak így kaphatunk – ha nem is salamoni –, de személyre szabott bölcsességet. Ez a küldetés felette áll, még a gyermekeink iránt érzett megfellebbezhetetlen felelősségünknek is.
El fogunk bukni. Nem is egyszer. De ahogy az elsősöknek szóló DIFER felmérő mondatában van: „Az emberek, nem azért esnek el, mert ügyetlenek, hanem mert a megbotlás miatt nem tudnak talpon maradni”. Az egyensúlyt kell keresnünk. Anyaként, szülőként pedig megteremtenünk.
Számomra az élet az inzulinrezisztenciával elég durva pofonként kopogtatott be. Nincsenek elpocsékolható éveink. Majd egyszer, ha ez vagy az történik, akkor elhiszem, hogy meg kell becsülnöm önmagamat és a lehetőségeimet?! Csak a ma van. Nem számít, hogy ki mit mond, ki hogyan ítéli meg az életünket! Nem kell megvárnunk a személy szabott pofonunkat!
Annyi, de annyi mindent teszünk másokért! Egyetlen pillanatra csukjuk be a szemünket, álljunk meg, és higgyük el! Tehetünk azért is, amit mi magunk szeretnénk!
– Kutyifa Anikó –
Az illusztrációk forrása: pixabay.com
