Barkóczi Ferenc városunk harmadik polgármestereként 1993-tól egészen 2006-ig volt Kiskőrös első embere, ezalatt a nem éppen rövid idő alatt pedig számos változás zajlott a település életében. Gyakorlatias felfogású mérnökember, a hagyományokat és kultúrát tisztelő lokálpatrióta vezető képe rajzolódik ki a fiatalabb olvasók előtt, akik esetleg nem emlékezhetnek ezekre az időkre. A kerek évforduló kapcsán a rendszerváltásról, és egy kicsit az azt követő időszakról is beszélgettünk.
Hogyan írná le egy ma szocializálódott fiatalnak a 30 évvel ezelőtti Barkóczi Ferencet? Mielőtt önkormányzati képviselő lett, milyen polgári foglalkozást űzött?
Kiskőrösön születtem, alap és középfokú tanulmányaimat helyben végeztem. Előbb asztalos képesítést szereztem, majd az érettségi letételét követően felvettek a soproni egyetemre, ahol faipari mérnökként végeztem. Ekkoriban hívtak ugyan vidékre is munkát vállalni, de én úgy döntöttem, hogy mégis inkább itthon szeretném hasznosítani a megszerzett tudásomat. Szerettem és szeretem ezt a várost, itt terveztem leélni az életemet.1973 őszén a Költségvetési Üzemhez (ti. ma nagyjából a KŐRÖSKOM Kft-t jelenti – a szerk.) kerültem, előbb művezetőnek, majd építésvezetőnek, tíz év múlva pedig a Városi Tanácshoz a pénzügyi, illetve a városgazdálkodási osztályra. 1982-ben újabb, szakmérnöki diplomát szereztem. A felsoroltakból is látszik, hogy mindig is műszaki ember voltam, vagyok. Nagyon szerettem a tervezés és az alkotás folyamatait, a tanácsnál szintén ezzel foglalkozhattam, a beruházások, a fejlesztések és a vagyonkezelés tartoztak hozzám.
Annyit még elmondanék ezzel az időszakkal kapcsolatban, hogy soha életemben nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja, és nagy valószínűséggel ezután sem leszek. 1973-ban, fél évet a BUMASZ csengődi telepén telepvezetőként dolgoztam, akkoriban pedig még úgy „illett”, hogy a vezető pozíciót betöltő személynek be kellett lépnie az állampártba, az MSZMP-be. Ráadásul azt is nehezményezték, hogy a gyülekezetbe járok, mivel az úgymond „nem egyeztethető össze a munkámmal”. Az elvárásokat nem teljesítettem, emiatt pedig nem kevés retorzióval kellett szembenéznem a felettesem részéről. A nyolcvanas évekre ez a világ aztán jelentősen felpuhult, de egy évtizeddel korábban ez még így működött.
Hogyan emlékszik vissza a ’80-as évek második felének változásaira? Mennyire volt látványos?
Lehetett érzékelni. Azt nem mondanám, hogy a „kirakatban”, teljesen a nyilvánosság előtt zajlott, de valami elkezdődött. Előbb a Hazafias Népfront növekvő szerepe, majd az egyre szabadabb gondolkodás, és annak elfogadása.Valamint, legalábbis helyi szinten, előtérbe került az emberi tényező az ideológia helyett. 1990-ig a korlátok nagy része még megmaradt, de az említett változások bizakodásra adtak okot.
Mi késztette arra, hogy megmérettesse magát az 1990-es önkormányzati választásokon?
Tulajdonképpen ez is a munkámnak köszönhető. A Költségvetési Üzemnél az állami lakások, tanácsi intézmények felújítási, karbantartási munkáit is intéztem. Ennek kapcsán említem meg, hogy elég sok helyen megfordultam, egyeztettem, a lakosokkal mondhatni folyamatos kapcsolatban voltam.Szennyvíz- és csapadékvíz elvezető csatornák felújítása, építése, út- és járdaépítések, hogy csak néhányat említsek az akkori projektek közül. Ezek mind-mind különböző területeket érintettek városszerte, itt pedig elengedhetetlen volt a lakókkal való folyamatos kapcsolattartás, egyeztetés.A lakossági fórumokon dr. Oláh Pál tanácselnökkel, Rohoska György osztályvezetővel többségében én is ott voltam, mondhatjuk, hogy megismertem az emberek igényeit, gondjait-bajait, és szerettem volna ezeknek a problémáknak a megoldásában segíteni nekik. Emellettegyre jobban érdekelt a helyi közösség élete, ezértúgy döntöttem, hogy elindulok képviselő jelöltként.
Függetlenként indult az akkori 8. számú választókörzetben, amely nagyjából a Béke utca és a József Attila utca közötti területet fedte le. Milyen volt a kapcsolata a lakossággal? Milyen volt akkoriban a kampány?
Mint mondtam, kiskőrösiként eleve sokan ismertek, majd a munkám során még több emberrel kerültem kapcsolatba. Bíztam benne, ha a körzetemben megválasztanak, többet is tudok tenni értük. Szolid kampány volt, különösebb tevékenységet nem folytattam, nem kerestem fel még a tágabb családomat, rokonságomat sem ez ügyben. Az MDF-től kaptam egy megkeresést, én akkor is elmondtam, politikai pártba nem lépek be, a saját programomat képviselem, ellenben, ha így is támogatnak, azt köszönettel elfogadom. Ezt ők tudomásul vették, mellém álltak, ekkor készült az ő költségükön egy szórólap a fényképemmel és a programommal. Az első helyhatósági választáson végül egyéni mandátumot szereztem.
Az első ciklusban hogyan látta a város helyzetét és milyen megoldásokban gondolkodtak? Mekkora volt a mozgástér?
A mozgásterünk rendkívül szűk volt. Az addig „biztos munkahelyként” működő állami cégek csődöt jelentettek, felszámolás alatt álltak, a helyi bevételek és az állami támogatások csökkenésével a város bevételei jelentősen visszaestek, a munkanélküliség pedig hirtelen megnőtt. Ráadásul a nyolcvanas években létrejövő új vállalkozások, gmk-k (ti. gazdasági munkaközösségek – a szerk.) vagy megszűntek, vagy még nem fejlődtek fel annyira, hogy a keletkezett űrt be tudják tölteni. Ha jól emlékszem 35-36 vállalkozásnál több nemigen működött ekkoriban… Ez nagyon kevésnek számított! Viszont az önkormányzat nem tudott közvetlenül munkahelyeket teremteni, foglalkoztatni csak a saját intézményeinknél tudtunk, ám itt is szükséges volt a kiadások visszafogása. Az első évben kb. 550 millió forintból gazdálkodtunk, a negyedik év végére ez felment 820 millióra. Fejlesztésre nagyjából évi 90-150 millió forint jutott,szükség volt tehát fontossági sorrendre. Amit viszont megtehettünk és meg is tettük, nem csak az első ciklusban, de azt követően is: az önkormányzat tulajdonában levő telkeket az új vállalkozások, üzemek részére kedvezményesen értékesítettük, illetve ezek közművekre való csatlakozását igyekeztünk biztosítani, infrastruktúrát építettünk, ezzel próbáltuk motiválni a vállalkozót, hogy itt hozzon létre új munkahelyeket. A szakmunkásképző iskolával szintén folyamatosan egyeztettünk, hogy akár átképzés, akár új képzés révén, de olyan szakemberek kerüljenek ki a padokból, akikre a megváltozott környező gazdaságnak szüksége van. 1993-ban támogatásunkkal létrejött a vállalkozásokat segítő Regionális Fejlesztési Társaság.
„Barkóczi Ferenc megadta a választ: vállalom. A megkönnyebbülés sóhaja töltötte be a termet. Talán csak a jelölt érzett a vállán rettenetes súlyt és ez teljességgel érthető.” /kis Kőrösi lap 1993. július 9. 2. oldal.
Először dr. Szenohradszki Béla halálát követően jelölték polgármesternek ekkor nem önt választotta a testület. Azonban Kálecz János lemondása után képviselőtársai kétszer is jelölték a polgármesteri posztra, ön viszont nem vállalta. Mi volt ennek az oka, és mi változott június végén?
Amikor önkormányzati képviselő lettem, egyáltalán nem gondoltam a polgármesterségre, mint elérendő célra. Később ez persze változott, de akkor így álltam a dolgokhoz. Szenohradszki Béla idejében ugyanúgy vittem tovább a fejlesztési, gyakorlati ügyeket, akárcsak korábban, éppen ezért jól ráláttam minden teljesítendő feladatra. Akkoriban két jelentősebb pólus volt a testületben, az egyik az SZDSZ, a másik pedig az MDF és a kisgazdák voltak. Béla halála után az MDF engem jelölt, az SZDSZ pedig Kálecz Jánost támogatta. Végül az Ipartestület és a független képviselők támogatásával ő került pozícióba. Viszont János lemondását követően éppen ezért nem akartam elfogadni a jelöléseket. Bocsánat, úgy éreztem, ha akkor nem engem választottak, akkor most miért kellene újra „ringbe szállnom”? A testület közben kétszer is nekifutott, ám nem akadt olyan jelölt, aki egyrészt vállalta, másrészt elegendő támogatással bírt volna. Én időközben egy németországi és egy svájci út és az ott látottak hatására még azt is eldöntöttem, legalábbis megfogalmazódott bennem, hogy hazajövök, abbahagyom a köztisztviselői munkát és saját vállalkozást indítok. Hogy mi változott mégis? A hazaérkezésem után ismét felkéréseket kaptam, de nem is ez volt a lényeg, hanem a tudomásomra jutott, hogy az egyik szervezet felvette a kapcsolatot egy Budapesten élő egykori kiskőrösi lakossal (ti. Füredi Miklós – a szerk.), aki vállalta volna a polgármesterséget. Ezen azért elgondolkodtam. Egyrészt itt élek, ismerem az ügyeket és a problémákat, a folyamatoknak részese vagyok, valamint vagyok annyira elkötelezett lokálpatrióta, hogy teljesítsem ezt a feladatot. Azonban szeretném hozzátenni, hogy akkor csupán arra a másfél évre mondtam igent.
Az alakuló ülésen még 3 polgármesterjelölt szerepelt, Kálecz János megválasztásánál már csak 2, végül az ön megválasztásánál már egyedül indult a pozícióért, ráadásul egyhangúan, 17 szavazattal választották meg. Mi lehetett ennek az oka? Mekkora „nyomás” társult ehhez a tisztséghez?
Természetesen volt és van is bőven nyomás és felelősség egy polgármesteren, de ebben azért az is szerepet játszott, hogy a többiek közül sokan felfogták, hogy a személyük körül nem lenne meg a konszenzus, kvázi nem választanák meg őket, illetve aki a polgári foglalkozását űzte tovább, az nem vágyott ilyen feladatokra. Ez a tisztség, főleg akkor, az átmenet éveiben, tapasztalatból mondhatom, teljes embert kívánt.
A többiek visszaemlékezései alapján ekkorra már kezdtek lecsillapodni a „nagypolitikai” hullámok, és inkább a helyi ügyek élveztek prioritást. Hogyan sikerült koordinálni a testületet a választásokig? Az egyhangú támogatás erre is vonatkozott?
Igen, ez így történt. Miután megválasztottak, már szinte csak a város dolgaival foglalkoztunk, és tényleg éreztem a teljes támogatásukat. Viták persze voltak, de ezek konstruktív, építő véleményütköztetésként jelentek meg, nem pedig „veszekedésként”.
1994 óta már közvetlen módon, a lakosság választja a polgármestert, nem pedig a képviselőtestület. Ön melyik megoldást tartotta szerencsésebbnek, hatékonyabbnak?
Egyértelműen a közvetlen választás mellett állok. Ebben az esetben sokkal jobban érvényesül a jelölt személye, és legalábbis a kisebb településeken megvan az esély, hogy a választásnál ne csak a párthovatartozás döntsön.
Melyek voltak a legfontosabb nagyberuházások, amelyeket meg kellett valósítani?
A vezetékes gázhálózat kiépítése a városban, az intézmények, lakások bekötése. Itt finanszíroznunk kellett a munkálatokat, át kellett alakítanunk a meglévő rendszereket, ez bizony alaphangon közel 100 millió forint volt, akkori értéken. Emellett nem maradtak el az útépítések, járdaépítések a szennyvízcsatornázás sem, igaz itt nem kell túl nagy volumenekre gondolni, de amennyi lehetőségünk volt, azzal éltünk. Magas tető került a Vasvári Pál
Általános Iskola (ti. ma Bem József Általános Iskola – a szerk.) épületére.
Ön 1993 és 2006 között 13 éven keresztül irányította a várost, ez alatt az idő alatt számos úgymond „vegyes összetételű” képviselőtestülettel dolgozott együtt. Mely időszakot tartja a legsikeresebbnek? Miért?
1994-ben egyrészről a közvetlen polgármester választás bevezetése miatt mérettettem meg magam, másrészről ekkor már voltak olyan polgármesterségem idején megkezdett beruházások, egyéb projektek, amelyeknek a végig vitelét, befejezését kihívásnak tartottam. A lakosoktól pozitív visszajelzést kaptam,ez pedig eltartott egészen 2006-ig. Érdekes, ha az ember bekerül egy ilyen körbe, akkor újabb kihívások jönnek, amelyeknek áll elébe, egészen addig, amíg el nem fárad. Ráadásul az eltelt évek alatt egy igen széleskörű kapcsolati hálót sikerült kiépítenem, ezt pedig a város érdekében kamatoztattam.
Nyilván minden időszaknak megvoltak a maga sikerei és kudarcai, azonban összességében a legsikeresebbnek a 2002 és 2006 közötti utolsó ciklusomat tartom, a sokszor igen „zajos” viták ellenére is. Szinte minden területen fejlesztettünk, felújítottunk. Nagyot „léptünk” az út és közmű infrastruktúra teljes kiépítése érdekében. Ekkor valósult meg a szennyvízberuházás legnagyobb része, valamint már az uniós csatlakozás környékén hozzáférhettünk nagyobb összegű EU-s támogatásokhoz is, amelyek a pályázatokon elnyert hazai forrásokkal együtt bizony nagyon jól jöttek, így a lakosságnak és az önkormányzatnak ehhez csak minimális önerővel kellett hozzájárulnia. Jelentős fejlesztések mentek végbe a fürdőben is, továbbá ez a testület döntött az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium és az önkormányzat által közösen finanszírozott Petőfi Általános Iskola tornacsarnok építése, valamint a tanuszoda megvalósítása projektről, hogy csak néhány dolgot említsek.
Visszatekintve az akkori időkre, melyek voltak az első képviselőtestület időszakának egyértelmű sikerei?
Ha a beruházások oldaláról közelítünk, a gázprogram. Ha viszont összességében nézzük a folyamatot, akkor a legnagyobb kihívás tulajdonképpen maga a rendszerváltás volt. Az, hogy rendszert kellett váltani itt helyi szinten is, a polgármesteri hivatalban, az intézményeknél, valamint az új felsőbb szintű jogszabályoknak teljes mértékben meg kellett felelnünk.
Emlékszik-e olyan dologra, amelyet nem sikerült megvalósítani, pedig nagyon szerette volna?
Több irracionális elképzelésünk is volt, de ezekhez pályázat, vagy egyéb forrás híján hozzá sem foghattunk. Sajnos az Ifjúsági Házat csak 1998-ban sikerült megszerezni a zeneiskola részére, megjegyzem ez elsősorban nem rajtunk múlott, valamint adódott volna akkoriban egy nagyobb fürdőfejlesztési lehetőség, egy befektető részéről. Többször tárgyaltunk, egyeztettünk, nem tűnt rossz dolognak amit javasolt, azonban a kérdés rendkívül megosztotta a testületet, így végül a kétharmados támogatás elmaradása miatt nem került rá sor. Emellett tervben volt a Csukástó rehabilitációja is, itt elsősorban a kárpótlási jegyek és a terület új tulajdonosai miatt nem tudtuk érvényesíteni a céljainkat, mivel részükről hiányzott az eladási hajlandóság, a tó leendő funkciójával kapcsolatban pedig ellentétes elképzeléseik voltak.
30 év elteltével már a kritika sem ritka, ön hogyan értékelte akkoriban a rendszerváltást, és hogyan értékeli a mából visszatekintve?
Akkoriban tényleg nagyon vártuk. Bíztam abban, hogy a központi pártirányítás helyett a saját gondolatainkat, terveinket sikerül majd érvényesíteni, és ezért semmilyen megbélyegzés nem fog érni bennünket. Ez valameddig működött is, de egy idő után megváltozott. Én nem ide szerettem volna eljutni, ahol ma tartunk. A legjobban talán a tisztességes vitakultúrát hiányolom. Nézzük meg a mindenkori hatalmat! Nincs konstruktív párbeszéd. Nincs az, hogy leülünk, és őszintén megbeszéljük a vitás ügyeket, és abból próbálunk valamilyen konszenzust létrehozni. Hiszen egy ilyen rendelkezésnek az elfogadottsága is sokkal szélesebb körű lenne! Itt nyilván szól belőlem a független mentalitás is, de egyáltalán nem tartom szerencsésnek, hogy a döntéseket, vagy a módosító javaslatokat számos esetben „frakciófegyelem” címszó alatt pártérdekeknek rendelik alá. Határozott véleményem, hogy a másképpen gondolkodóknak is lehet, és van az érintett közösség javát szolgáló elképzelése, javaslata. Azt sem tudom elfogadni, hogy a képviselőtestület azért hiteles, mert az üléseken nincs vita.
Turán István
Fényképek: Kincses Szilvi
Fotógaléria:
