Ha épp nem tanítok, akkor a telefonommal dolgozom. Fotózok vele. Felveszem a beszélgetést, ha interjút készítek. Megosztom a cikket az oldalamon. Ha ránézek a kezdőlapon az applikációkra, minimum a messengeren, a viberen, az üzenetekben, emailen, a KRÉTA felületen, az instagram kis négyzetén keresztül vagyok jelenleg elérhető.
Vannak napok, mikor úgy érzem, ez egyszerűen túl sok. Utálom, amikor azt mondom a fiamnak, hogy „mindjárt, csak még ezt az üzenetet elolvasom”. Nem mintha azt tartanám helyesnek, hogy „adj Uram, de azonnal üzemmódban legyek anya”. Csak azt nem értem, a többi üzenetre, miért ilyen üzemmódban reagálok.
Néha úgy érzem, ha még egy csippanást hallok, kivágom a telefont a kukába.
A digitális oktatás tovább rontott a helyzeten. Kollégák mesélték, hogy ébredtek hajnali 1-kor bepittyenő, elküldött házifeladatra. Az esélyegyenlőség jegyében annyi fórumon kommunikált a gyermek-pedagógus-szülő hármas, hogy nem maradt nyugodt pillanata egyik félnek sem.
De nem kell a pedagógia területén maradni. Kedves szociális gondozó ismerősöm mesélte, hogy este – mikor már lefeküdni készült – hívta fel egy gondozottja, hogy nem a megfelelő hőmérsékletűre volt felmelegítve a vacsorája.
A jelenleg elérhető kifejezés miatt eltűnnek a határaink. A munka és a magánélet határa. Az én és a közösség határa. A „már nem” és „még belefér” határa. A megfelelési kényszer pokollá teszi az életünket. Jók akarunk lenni és jól akarjuk „csinálni”. S miközben térdig gyalogolunk az izzadságunkból dagonyázott sárban, éppen azok számára nem vagyunk elérhetőek, akiknek ez a legfontosabb lenne. Miért? Mert tőlük elvárjuk, hogy ezt az állapotot megértse.
A főnök nem érti meg, a munkatárs nem érti meg, az iskolában a gyerekek, a szülők nem értik meg, ezért az utolsó utáni bőrt is lehúzzuk magunkról, hogy megfeleljünk. Nem merünk megállni és csak létezni.
Jelenleg elérhető. Tele vagyunk cetlizve ezzel. És közben megfulladunk az elvárások alatt.
Napokig készülök az iskolai dolgokra, írom a cikkeket, de Az elveszett frigyláda fosztogatói alatt elalszom – ez nem Spielberg hibája –, pedig hetek óta terveztük a filmezést a fiammal. És persze ő megérti.
Napokon belül itt az ünnep. Jézus úgy döntött, az állapotát átállítja JELENLEG ELÉRHETŐRE. Nem az elvárások szerinti királyi palotában, hanem nekünk. A szeretteinek. Akik olyan bosszantóan gyorsan el tudjuk felejteni, hogy mi az igazán fontos.
Ne az elvárások határozzák meg az ünnepünket! Legyünk végre jelenleg elérhetőek azok számára, akikkel a szívünk közös.
Ne a nyolcvanharmadik “nektek is boldog karácsonyt üzenet” legyen a legfontosabb, hanem a nyolcvanharmadik rajz, amit a gyermekünktől kapunk!
Azt kívánom az Olvasóknak, hogy az ünnepben legyen jelenleg elérhető mindaz, amire igazán szükség van! A vidámság, a türelem, a meghittség, a közösség vagy a gyógyulás.
