Január első vasárnapja olyan, mint egy pattanásig feszített íj. Mindenki a célra tart, de még néhány órán át azt játszhatjuk, hogy téli szünet van.
Mi nem szoktuk megvárni vízkeresztet a karácsonyi dekoráció levételével és a fenyőfa lecsupaszításával. A téli szünet utolsó napján elpakoljuk. Ez része az átzsilipelésnek. Része az elengedésnek. Az ünnep lassan elszivárog belőlünk. Mert elszivárog. Ezen nincs mit szépíteni. Karácsonyi képeket látni, szinte tolakodó. Pedig november eleje óta “együttélünk” a Mikulásokkal és a karácsonyi dallamokkal a boltokban.
Szombaton a hűvös utcákon sétálva beszélgettünk a fiammal. Felidéztük az elmúlt két hét kedves pillanatait. Azon csodálkoztunk, milyen furcsa az emberi lélek.
Egyrészt olyan, mintha ezer év telt volna el a szünet előtti utolsó péntek óta, mikor a világ legszélesebb mosolyával vetettük le magunkat az ágyra, hogy: vége. Másrészt olyan gyorsan peregtek a képzeletbeli homokórán a szemek, hogy szinte beleszédültünk.
Egész nap azon morfondíroztam, miért ennyire fájó elengedni az ünnepeket. Mikor kivittem a fát, szinte gyászoltam a nyugalomban eltelt napokat. Miért van ilyen óriási különbség az ünnepnapok és a hétköznapok között? Tudom, kell a nehézség, hogy az ember értékelni tudja a jót, de akkor is!
Aztán rájöttem, hogy sokszor elfelejtek dolgokat. Mint egy aranyhal. Gyenge a memóriám.
Mikor szikrákat szór a szemem egy vitában a kamasz fiammal, elfelejtem, hogy azt ígértem, minden helyzetben mellette leszek.
Mikor azon morgok, hogy megint boltba kell menni, elfelejtem, hogy a karanténunk alatt arra vágytam, hogy mehessek.
Mikor megszólalni sincs kedvem, elfelejtem, hogy a gégeműtétem után egy hónapig arról álmodoztam, hogy újra beszélhetek.
Mikor nincs kedvem felhúzni a futócipőmet, elfelejtem, hogy a kényszerpihenő alatt csak nézegettem és az mennyire fájt.
Mikor utálom összeszedni a kutyagumit az udvaron, elfelejtem, hogy mennyit vártunk a kutyánkra és mennyi szeretetet hozott az otthonunkba.
Mikor semmi kedvem munkába menni, elfelejtem, milyen kétségbeesetten írtam a motivációs leveleket, mikor nem volt munkám.
Mikor nevetek, elfelejtem, hogy sírtam is.
Mikor sírok, elfelejtem, hogy nevettem is.
A legnagyobb bátorság, ha az ember meri megélni mindkét végletet. De nem fél a közepétől sem. Azt kívánom, hogy az új évben ne felejtsünk! Vagy ha mégis, legyen mellettünk valaki, aki emlékeztet, akármilyen jó a téli szünet, a többi nap is számít!
Ui. A cikk írása és hivatkozáskeresés közben derült ki, hogy az aranyhal memóriája egyáltalán nem gyenge. Azt se felejtsük el tehát az új évben, hogy ne higgyünk el valamit igaznak csupán azért, mert úgy szoktuk meg!
Képek forrása: pixabay.com
