Olyan furcsa szó az, hogy egyedülálló. Ha eseményre vagy tárgyra használjuk, azt jelenti: különleges, párját ritkító, értékes. Ha hozzátesszük, hogy szülő, sokféle értelmezés társulhat hozzá. Az egyedülálló szülő egy veszteséggel válik azzá, ami. Mások nézhetnek rá szánakozva, megbecsüléssel, tisztelettel. A szempontok sora tetszőlegesen bővíthető és kombinálható.
Biztosíthatom az olvasót, maga az egyedülálló szülő is megküzd ezzel, akárhányszor a tükörbe néz. Mint egy funkcióját vesztett mérleg, tesz újabb és újabb erőfeszítéseket arra, hogy egyensúlyban tartsa azt, ami megbillent.
Néha annyira szeretném a világba kiáltani, hogy az egyensúlyt magunkban kell megtalálnunk. Akkor leszünk képesek szembenézni a veszteségekkel, és azokkal a nyereségekkel, amiket kétségbevonhatatlanul hordoz minden veszteség. Az ember egyensúlyra teremtetett. Önmagában is.
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác című könyve erről az egyensúlykeresésről szól. Arról a vérre menő küzdelemről, aminek a súlya abban a pillanatban szakad az emberre, mikor először érzi meg a zsigereiben, hogy egyedülálló. És arról az útról, amelyen Vozár Balázs rádöbben: aki egyedül áll, annak is két lába van. Ezért képes egyedül állni és harcolni azért, ami a legfontosabb. Számára ez a kincs Misa, Balázs Down-szindrómás kisfia, akit az édesanyja már a súlyos gyermekágyi depresszió idején elhagy. A könyv igaz történeten alapul. Az írónőben Evgeny Anisimovról, az Oroszországban élő édesapáról szóló cikket olvasva született meg a regény ötlete.
Balázs egy negyvenes, közepesen szakállas és közepesen kopaszodó férfi. Nem riad vissza némi egészséges szarkazmustól, a Star Warstól, és attól, hogy a blogoszférában, DowntownBoy néven ossza meg örömeit és küzdelmeit.
„Összegezve pár módosítást igényel a blog a jövőre nézve, mert a Nagy Testvér mindent lát. És amit lát, azt ellenem is fordítja.”
„Hiába faggatsz, hogyan boldogul majd felnőttként, fogalmam sincs. Mint kiderült, jósnő se vagyok, csirkebelekből se rakom össze a jövőt, és mire odaértem, a delphoi jósda is bezárt.”
„Legszívesebben levedleném és hátrahagynám futás közben az elmúlt éveket, mint a kígyó a bőrét, és azzal se törődnék, ha mások megbotlanának benne.”
„A futás szétszed, hogy aztán újra összerakjon.”
Hopp, azt elfelejtettem mondani, hogy Balázs futó. Cseppet sem mellékes szempont.
„Nem titkolják, hogy összetartoznak. Nevetnek minden apróságon, sokszor megérintik és megölelik egymást, ahogy nekünk is kéne biztosan, csak valahogy a szmog, a reggeli szürkeség, a délutáni fásultság, meg az akármi és a bármi eltakarja előlünk” – írja Balázs, Misa szintén Down-szindrómás mozgásfejlesztőjéről és az ő vőlegényéről.
„Szemétre való apa vagyok” – kiáltja az anyák helyett is, akik annyiszor buktunk már el, hogy a ragtapaszok bujkálnak előlünk.
„A szivárványszínű unikornisfingon kívül mindenféle gejl maszlagot lenyomott már a torkán, de ez a kislány nem értett az unikornisokhoz, mert csak nem hagyta abba a csúfolódást, nekem meg egy pillanat törtrésze alatt elborult az agyam. A legdurvább fűsulis füves szétcsúszás semmi volt ehhez képest…Kész. Kiléptem a mátrixból.”
És, hogy ki Császár Kata, a kutyaimádó, fájdalmas keresztkérdésektől sem visszariadó tévériporter? Mindent azért én sem árulhatok el! Muszáj elolvasnotok a könyvet!
Elképesztő érzelmi hullámvasúton vezeti az embert a regény. Bólogat a XXI. század elevenünkbe vágó visszáságait olvasva. Nevet a kifinomult önirónián. A férfi és női logika kibogozhatatlan, egymástól fényévekre kanyargó szálain. És a könnyeit törölgeti, ahogy a visszaemlékezésekben egyenként tárulnak fel Balázs sebei. A megoldást pedig nem adja olcsón az élet, se Vozár apukának, se nekünk.
A kiemelt kép forrása: pexels/Josh Willink
A cikkben szereplő képek az írónő szerzői oldaláról.
