Amikor a Bárczira jártam, egy csoporttársam mesélt arról, milyen volt a finn gyógypedagógiai rendszerben pedagógusnak lenni. A létszámokról, a körülményekről, az élhető iskoláról.

-Hirdetés-

Pár év múlva egy egyetemi oktatómmal ültem fókuszcsoportos beszélgetésen a fejlesztés alatt álló DATA – autizmussal élőket – segítő, vizuális támogatást jelentő program előkészítési időszakában. Döbbenten kérdezett vissza a bemutatkozás után: biztos jól mondtad? 25 négyzetméteren 11 autizmussal élő óvodás? Alig hitt nekem.

“Készítek egy csillagot.”

Ma a többségi iskolában, harmincas osztálylétszámok mellett a tanulók egyharmada a tanulás vagy a szociális készségek terén támogatásra szorul. „Papíros gyerek”. Hallotta már az olvasó ezt a szót? Vagy az integráció és az inklúzió bölcsen csengő kifejezését az elvárások tengerében fulladozó pedagógusok és gyógypedagógusok munkájával kapcsolatban?

A kritika éles. És egyértelmű. A társadalom úgy gondolja: azért vagyunk ott, hogy kezdjünk ezzel a helyzettel valamit. Ezt vállaltuk.

“Csináltam egy kislányt.”

Ez egyetlen pedagógustársamnak sem kérdés. Pedig a feladat emberfeletti. A helyzet neve sajnos a spontán (hideg) integráció. „Papíros gyerekek” a többségi iskolában, de a rendszer nem biztosít elegendő személyi és tárgyi feltételt. A gyerek, a szülő, a pedagógus, az iskolavezetés megértésre és segítségre vár, de a hangunk nem hallatszik el oda, ahol tehetnének ezért.

Az élhető iskola kellene legyen az új, fontos társadalmi cél.

DIFER mérésre jött a fejlesztő terembe egy kislány, majd egy kisfiú. Külön-külön persze. A huszas számrendszerben stabilan, fejben számolva születtek a cikk képein látható alkotások. Az osztálytermi tumultusban nehézségekkel küzdő gyerekek kreativitása kétszemélyes helyzetben szárnyalt.

“Ez egy rakéta.”

Egy apró jel. Hogy a rendszer megoldásért kiált. Túl nagy a nyomás. Az iskolák vérkeringésében az egyre szűkebbre szabott falakat feszíti az egyre gyorsabban, egyre hangosabban áramló gyereksereg. Az iskolák vérnyomása magas. A feszültség óriási.

Kisebb osztálylétszámok kellenek. Több, sokkal több segítő személyzet az órákon. A szakma rendszerszintű becsületének helyreállítása. A téma nem játék. A nevelő-oktató munka hatékonysága, a benne rejlő képletes és valódi vérnyomás normalizálása az élhető jövő kulcsa.

A kiemelt kép: pexels.com/Max Fisher

MEGOSZTÁS