Minden gyermek tudja, hogy a Mikulás az Északi-sarkon lakik. De tudja-e valaki, hol laknak a hóemberek azokban az időkben, amikor nem esik a hó? Hol máshol, mint a Déli-sarkon?!
A mókásan totyogó pingvinek között remekül érzik magukat egész évben. De minden hóember álma, hogy egy gyermek kimondja a nevét, mert akkor teljesül a hóemberek szívbéli kívánsága: találkozhatnak egy gyermekkel. A Déli-sarkon lakott Masni, a szeleburdi hóemberlány is.
Masni folyton valami csibészségen törte a fejét. Például kuglibábúnak nézte a pingvineket, és a szürke sziklák mögül hógolyókkal bombázta őket. Két barátjával, Hapcival és Hoppal, olyan jóízűen nevettek a felboruló pingvineken, hogy háromfelé gurult a hótestük.
Az öregebb, bölcsebb hóemberek sokat korholták a három csibészt, de ők nem hallgattak a jószóra. A legnagyobb tréfát éppen karácsony után eszelték ki. Kiválasztották a parton fekvő legducibb rozmárt. Megvárták, amíg olyan mélyen aludt, hogy messze szállt a szélben a reszelős hangú horkolása. Odaóvakodtak, és a rozmár mindkét agyarára felszúrtak egy hógolyót. Épp amikor a második hógolyó felkerült, a rozmár óriásit horkantott. Masni úgy megdermedt, mintha nem is hóból, de egyenesen jégcsapból lett volna. Hapci és Hopp elgurultak onnan, a hasukat csapkodták nevettükben.
Masni utolérte őket, és arra készült, hogy alaposan megleckézteti a barátait, amikor mindkettőjük szemében rémületet látott.
– Ott, ohohott – lehelte Hapci, és hókezével Masni mögé mutatott.
Masni óvatosan fordult meg, és azonnal látta, hogy nagy bajban van. A megtréfált rozmár hullámzó testtel haladt felé. Nekiiramodott, de hiába minden erőfeszítés, a távolság közte és a feldühödött rozmár között egyre csökkent. Masni már a hatalmas testből jövő forró levegőt is érezte a hátában, amikor valami furcsa dolog történt vele.
Mintha egy gigantikus örvénybe került volna, forgott körbe-körbe. A szivárvány ezernyi színe kavargott körülötte, csillagok és csillagszórók pattogását hallotta, villanásukat látta, bármerre nézett. Szédítő volt. Aztán hirtelen csend lett. És Masni a nevét hallotta. Egy kislány szólította. Olyan kedves és csilingelő hangon, hogy Masninak mosolyra húzódott a szája. Óvatosan kinyitotta a szemét.
Egy csillogó szemű kislány térdelt előtte. Masni ezelőtt csak pingvin- és hóemberlányokkal találkozott, de azonnal tudta, hogy ennél a kislánynál kedvesebbet még sosem látott.
– Liza, itt vagy a kertben?
– Igen, anya – felelte a kislány, miközben épp egy sárgarépát próbált a hóember fejébe tuszkolni –, mindjárt elkészül a hóemberlányunk!
Masninak tüsszenteni kellett, amikor a sárgarépa a helyére került. Gyorsan, és csendesen tüsszentett, amíg a kislány az anyukája felé fordult.
– Nahát, milyen szép hóemberlány! – dicsérte meg az anyukája. – Ilyen formás hóembert még sosem láttam.
Liza és Masni büszkén húzták ki magukat. Masni ahhoz szokott, hogy az idősebbek korholják. De ez a különleges kislány nemcsak megmentette a feldühödött rozmártól, de még az anyukája is őt dicsérte.
– Masninak neveztem el – jelentette ki Liza. – Mostantól ő fog vigyázni az udvarunkra. Sokszor kijövök majd hozzá játszani. Soha, de soha, de soha nem fogom hagyni, hogy szomorkodjon!
Anya mosolyogva simogatta meg a kislánya arcát. Fényképeket készített Masniról és Lizáról. Mikor anya bement a házba, Liza egy csodaszép hómasnit készített a hóember fejére, és leellenőrizte, hogy a gombszemek, és a pocakgombok jól állnak-e. Liza énekelt és táncolt Masni körül, sőt egyszer-kétszer még meg is ölelte. Masni pedig mesélt a végtelen hómezőkről, a pingvinek vicces totyogásáról, és a rozmárok egetrengető horkolásáról.
Amikor beesteledett, és Liza elbúcsúzott Masnitól, a hóemberlány szerette volna, ha Hapci és Hopp vele vannak, ha nekik is megmutathatta volna, milyen az, amikor teljesül a hóemberek legnagyobb álma. Milyen, amikor egy embergyerek büszkén és barátsággal néz egy hóemberre.
Csakhogy az időjárás nem volt kegyes Masnihoz és Lizához, ahogy teltek a vidám napok, a levegő lassan felmelegedett. Masni pocakja olvadásnak indult.
Liza egyre szomorúbb lett. Hiába vigasztalta anya és a testvérei, hogy ez a dolgok rendje, nehezen fogadta el, hogy eltűnik a barátja.
Utolsó este, amikor a sárgarépát és a köveket már csak egy kis kupac hó tartotta össze, Liza pityeregve guggolt le Masnihoz.
– Szia! Nagyon fogsz hiányozni! – suttogta. – Sajnálom, hogy el kell menned.
Masni bátorítóan mosolygott a kislányra.
– Soha nem felejtelek el! Alig várom, hogy a következő hóesésnél újra láthassalak. Vigyázz magadra!
Liza megtörölte a szemét. Bátor akart lenni a jóbarátja előtt, aki a messzi-messzi sarkvidékre utazik vissza, a pingvinek és a rozmárok közé.
– Üdvözlöm Hapcit és Hoppot! Jó utat kívánok! – kiáltott utána.
Aztán az egyik homokozós vödörbe összegyűjtötte a köveket és a sárgarépát, hogy a következő hóesésnél is megérkezzen a legkedvesebb hóemberlány, aki csak a világon létezik.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/Darkmoon_Art
