Hétvégi meserovatunkban, most A varázsbarlang meséjét olvassátok szeretettel! Három fantasztikus fiatalember kérésére írtam.
A hajnali napfény a tó tükrén táncolt, de a mélyben félhomály uralkodott. Boldizsár, a morcos ebihal dühösen rugdosta a kavicsot az iszapban.
– Olyan igazságtalan ez az egész! – morgolódott. – Bezzeg a többiek odakint brekegnek, én meg itt kuksolok!
– Mit pityeregsz, édesöcsém? – gúnyolódott rajta Benő. – Csak nem a béka feneke alatt van a kedved?
Boldizsárnak nem akaródzott válaszolni.
– Jaj, nem is! – csúfolódott tovább Benő. – A béka te vagy! És a feneked alatt még mindig ott a farkincád! – Azzal mellső lába ujjaival fintorogva mutatott Boldizsár hátsó felére.
Szó mi szó, az a huncut farkinca még ott fickándozott. Az összes többi békafiú a parton ugrált. Boldizsár alig várta, hogy különleges, ragadós nyelvével végre elkaphasson egy-két ínycsiklandó szúnyoghölgyet. De ahhoz tüdő kellett, neki pedig még csak kopoltyúja volt.
Szerencsére Benőnek jobb dolga akadt. Így Boldizsár újra egyedül úszkált a hínár között. Egyszer csak ismeretlen hang szólította meg:
– Te vagy Boldizsár?
– Igen, én vagyok! – felelte, miközben vadul forgolódott, mert senkit sem látott. – Ki vagy te?
– Konrád, a kagyló! Itt vagyok az iszapban. Azt hallottam, hogy szomorú vagy és a többiek csúfolnak, mert még nem nőtt ki mind a négy lábad. Én azért voltam szomorú, mert nincs szemem, pedig minden állatnak van a tóban – vallotta be Konrád.
– Most nem tűnsz szomorúnak – jegyezte meg Boldizsár.
– Igen. Mert felkerestem a tó varázsbarlangját. Aki azon átúszik, többé nem lesz szomorú.
– Tényleg? De hát még mindig nincs szemed! – vizsgálgatta közelebbről a kagylót Boldizsár. – Akkor nem is érte meg!
– Nos, csak rajtad áll! Szemem tényleg nincs, de sok mindent látok. Téged is észrevettelek és adtam egy jótanácsot. Te döntesz! A barlangot a harcsa sziklája után találod.
Boldizsár elgondolkodott. Vajon mitől lett jobb kedve a kagylónak, ha nem teljesült a szíve vágya? Ezt nagyon titokzatosnak találta. És félt is. A harcsa sziklája messze van és veszélyes. Hiába úszik el odáig, attól még nem nőnek ki a mellső lábai. Egy ideig tanácstalanul bolyongott a vízben. Végül vett egy nagy levegőt és elindult a szikla felé. Hamarosan el is érte a barlangot. A tó mélyi félhomályban egy óriási, kitátott szájra hasonlított. Az járt a fejében:
„Inkább egész életemben elég két láb és egy farkinca, de sosem úszom be oda!”
Csakhogy a barlang mélye felől egy kétségbeesett hangot hallott:
– Segítség, segítség!
Boldizsárnak elszorult a szíve. Most mit tegyen? Vajon igazat mondott a kagyló? Ez egy varázsbarlang? De akkor ki kiabál benne segítségért? Pár percig tétovázott, aztán összegyűjtve minden bátorságát, beúszott. Néhány csapás után észre is vett egy apró mocsári teknőst, aki a barlang repedésébe szorulva kapálózott. Először a két hátsó lábával próbálta kihúzni, de nem járt sikerrel. Végül a farkincáját rátekerte a kis teknős páncéljára, a hátsó lábaival megtámaszkodott a barlang falán.
– Hórukk! Hórukk! – nyögte erőlködve. Erejét megfeszítve igyekezett kiszabadítani a bajba került állatot. Nemsokára a teknős megmozdult és nagy lendülettel bukkant elő a repedésből. Alig győzött hálálkodni. Boldog szavait százszorosan visszahangozta a barlang.
– Köszönöm, köszönöm! Ez tényleg egy varázsbarlang! Segítségért kiáltottam és jöttél! Milyen jó, hogy van farkincád!
Boldizsár és a kimentett teknős boldogan úsztak át a barlangon. A másik oldalról cseppet sem tűnt fenyegetőnek. Az egyik oldalán félelem és szomorúság volt, a másikon segítség és barátság.
„Igaza volt hát, Konrádnak!” – gondolta Boldizsár. – „Egy egy igazi varázsbarlang!” – Azzal belebokszolt újdonsült barátja vállába és együtt indultak finomságot keresni a tó fenekét borító puha iszapba.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/Juli-s
