A Zsófi futóversenye című mese Kóczián Anna Sára, 2. osztályos diák kedvéért született meg. A második abban a mesesorozatban, melyben a főhősöket kedves napközis diákjaim, a Kiskőrösi Bem József Általános Iskola 2. c osztályos tanulói találják ki.
Zsófi, a kamasz zsiráflány lassan baktatott a szavanna világosbarna fűcsomói között. Patája alatt minden lépésnél ropogott a talaj. Hetek ót nem esett. Az oroszlánok lustán nyújtózkodtak a kókadozó bokrok alatt. Ilyenkor a növényevők sem féltek tőlük. A percek lassan peregtek a trópusok láthatatlan homokóráján.
Zsófi egyedül érezte magát. A többi legelésző antilop, gnú és zebra nem barátkoztak vele. Túl magas volt. Amikor elhívták a tóhoz játszani, otthagyták ők. Nem tudták kivárni, ahogy hosszú lábaival óvatosan terpeszkedve befejezte az ivást.
Legszívesebben Grízzel, a huncut gekkóval beszélgetett, akinek kedvenc időtöltése az akáciák ágain való henyélés volt.
– Zsófi! – kiabált oda a zsiráflánynak Gríz. – Már megint lógatod az orrod? Megérteném, ha magasan hordanád! De ez a folyamatos szomorkodás? Igazán nem áll jól neked!
– Neked könnyű. – sóhajtott Zsófi. – Én nem tudok akárkivel elbeszélgetni!
– Nono, én nem vagyok akárki! – lökte a zsákmányát Zsófi felé. – Nézz szét! Te igazán megteheted! A kilátás gyönyörű! Mi gondunk lehetne? – vigyorgott elégetten, miközben a szöcskét ropogtatta.
– Úgy szeretném, ha lennének barátaim!
– Hát, én mi vagyok? Tán az ellenséged?
– Persze, hogy a barátom vagy! Úgy értettem, a négylábúak között!
– Hékás, nekem is négy lábam van!
– A patásokra gondoltam. Ők mindig együtt legelésznek, vándorolnak. Soha nincsenek egyedül!
– Szerintem, azt is meg lehet unni! Úgy nem hallani a gondolataidat! Pedig neked, Zsófi, jó gondolataid vannak! Bíznod kell magadban!
Ebben a pillanatban Zsófi megérezte, hogy valami, valaki a feje tetején landolt. Elmosolyodott.
– Helló, Szatén! Merre jártál? Vagyis repültél?
– Olyan hírem van, Zsófi, hogy lepotyognak tőle a foltjaid! – lihegett Szatén, a szővőmadár fióka. – Futóversenyt rendeznek a nagy majomkenyérfánál! Be kell nevezned! Ott megmutathatod, mit tudsz!
– Szó sem lehet róla! Megint kinevetnek! – tiltakozott a zsiráf.
– De nem inni kell! Abban lassú vagy tényleg, mire lehajolsz, kihullik a tollam!
– Köszi, Szatén – torkollta le a madarat Gríz. – Minek az állatnak ellenség, ha ilyenek a barátai.
– Hallgass már, te hidegvérű hüllő! Itt a nagy lehetőség. Nem érted? Futnia kell! Ha végre meg merné mutatni, milyen tehetséges, elfogadnák a patások. Én mondjuk nem értem, mi szüksége a beképzelt zebrák barátságára, ha itt vagyunk mi, de ha erre vágyik, én támogatom. Mit szólsz, Zsófi?
– Nem tudom. És ha béna vagyok? Ha összeakadnak a lábaim?
– Miért akadnának? Nem vagy már pár órás újszülött. Menjünk! Semmi vesztenivalód nincs!
Zsófi végül beleegyezett. Gríz és Szatén a hátán ringatózva biztatták, amíg a nagy majomkenyérfához nem értek.
Az antilopok, gnúk és zebrák, és egy orrszarvú felsorakoztak a rajtvonalnál. Amikor Zsófi félénken mosolyogva melléjük baktatott, néhányan rámosolyogtak, egy zebra biccentett, páran figyelemre sem méltatták.
Egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek a dolog, mint Zsófi képzelte. Gríz és Szatén a szurkolók felett helyezkedtek el egy csoport akácia legszélső ágain. Amikor az elefánt rajtot jelző trombitaszója elhangzott, a versenyzőkből alig látszott valami a hatalmas porfelhő miatt. A féltáv az ötszáz méterre lévő másik széles törzsű majomkenyérfa volt. Aazt megkerülve kellett a patásoknak a célba visszaérkezniük.
Az egész szavanna kivonult, hogy szurkoljon Zsófiéknak. A forró, száraz levegőben messzire szállt a lelkes kiáltások, rikoltások hangja. A sárgás porfelhőből magas, szikár alak bontakozott ki.
– Zsófiiiii! – üvöltötte begyeszakadtából Szatén. – Te vagy a legjobb!
Az elefántfűből font célszalag nagyot reccsent, mikor Zsófi átszakította. Gríz és Szatén egy szempillantás alatt a barátjuk mellett termettek. Azt sem tudták, hová legyenek örömükben. A kis zsiráf most örült igazán, hogy ilyen magas. Amerre csak a szem ellátott, mindenki az ő győzelmét ünnepelte.
Az egyik zebra megszólította:
– Gyere velünk a tóra inni, Zsófi! Mindig úgy hiányolunk!
Zsófi tágra nyílt szemekkel nézett a barátaira. Lehet, hogy a többi patás nem is utálja őt? Csak nem tudott elfelejteni egy rosszul sikerült mondatot?
– Gríz és Szatén is jöhetnek? – kérdezte a zsiráf.
– Hát, persze! Elég nagy a tó, jut víz mindannyiunknak! – felelte az egyik antilop.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/kolibri5
