A Lufi és Tori című mese Barna Dorka, 2. osztályos diák és húga, Barna Milla kedvéért született meg. Abban a mesesorozatban, melyben a főhősöket kedves napközis diákjaim, a Kiskőrösi Bem József Általános Iskola 2. c osztályos tanulói találják ki.
Nagy volt az izgalom a Fővárosi Állat- és Növénykert Madárháza környékén. Papagájok, gólyák, récék, flamingók és galambok mondták a magukét. Új állat érkezett. Senki sem tudta, honnan jött. Ezért mindenki találgatott.
– Akárki az, a legelején adjuk a tudtára, hogy ki a főnök! – jelentette ki határozottan egy vetési lúd.
– Így van – helyeseltek a többiek. – Ez a legfontosabb!
– Szerintem meg az, hogy barátokra találjon nálunk! – jegyezte meg csendesebben az egyik sziklapárkányon üldögélő Lufi, a lunda.
Lufi Izlandról került a madárházba, kalandos körülmények között. Nehezen talált önmagára. A tengerhez, halászathoz, hideg északi-sarkköri éjszakákhoz szokott madár sokáig gubbasztott egyedül. Hektor, az öreg holló sajnálta meg, és a madárház kinevezett vezetőjeként megkérte Rudit, a tőkés récét és Verát, a habókos kis verebet, hogy barátkozzanak össze vele. Rudival és Verával könnyű volt barátkozni, ők ugyanúgy szerették a telet, mint Lufi.
A gyöngytyúkok izgatott kiáltozása jelezte, hogy az új lakó megérkezett. Amikor a teherautó ajtaja kitárult, meglátták a ketrecben kuporgó, dacos tekintetű madarat. Hosszú, színes csőre kilógott a rácsokon. Feketén csillogó tollát ellenségesen felborzolta. Amikor a gondozó kinyitotta a ketrec ajtaját, az újonc nem túl elegánsan huppant a földre. A kacagógerle hangja messze szállt. A többi madár csőre mögött is bujkált némi mosolygás.
– Melyik volt az? – kérdezte harciasan a jövevény, és szélesre tárta a szárnyait, hogy félelmetesebbnek tűnjön. – Jöjjön ide, majd megmutatom, milyen erős a csőröm!
A fiatalok távolabb húzódtak, de továbbra is kíváncsian méregették. Hektor azonban eléröppent.
– Lassan a csőrrel barátocskám! Itt mindannyian egy csapatba tartozunk! Nem csipkedjük egymást felelőtlenül! Mutatkozz be szépen! Mesélj az otthonodról! Nem hiszem, hogy sokan láttak már tukánt.
Tori – mert így hívták a jövevényt – összehúzott szemekkel méregette Hektort és a fogadására összegyűlt seregletet. Lassan engedte le a tollait, ahogy a léggömbökből szivárog ki a levegő.
– Tori vagyok – kezdte megfontoltan. – Brazíliából jöttem. Vagyis hoztak. Egy orvvadász fogott be fiókaként. Azóta sok helyen megfordultam. Egy állatvédő rámtalált, és idehozott.
– Üdvözlünk a csapatunkban, Tori! Tudom, hogy hiányoznak a szüleid. És tudom, hogy a tukánok csapatokban élnek. Szóval, a legjobb helyre kerültél! Mi egy csapat vagyunk!
– Kivéve, hogy itt nyáron meg lehet gyulladni! – kotyogott közbe Lufi.
– Itt? – vonta fel a szemöldöke helyén lévő tollakat Tori. – Kifejezetten hűvös van. Ahonnan én jövök, ott állandóan majdnem 30 fok van. Ráadásul folyton esik az eső. Mindenhol hatalmas, színes virágok virítanak.
– Akkor az olyan, mint a pálmaház! Ott is borzasztó meleg és párás a levegő. És a virágok? Volt, hogy már eltévedtem közöttük! – jegyezte meg Vera.
– Van itt ilyen hely? – örült meg Tori.
Lufi és Vera már nyitotta volna a csőrét, de Hektor leintette őket.
– Senki nem megy a pálmaházba! Elfeledkeztek a krokodilokról! Most pedig mindenki térjen nyugovóra! Torinak pihenésre van szüksége, biztosan nagyon fáradt.
A madarak lassanként szállingóztak el a pihenőfájuk felé. Tori egyedül maradt. Az állatkert hangjai töltötték be a teret. A város fényei elnyomták a csillagokét. Tori jól ismerte az új helyek, új hangjainak ijesztő káoszát. Pisszegésre lett figyelmes.
– Pszt. Tori. Pszt – suttogott a sötétből Lufi. – Gyere! Mutatok valamit!
– Mit?
– A pálmaházat. Majd meglátod, milyen menő!
– Oké. Menjünk! – határozta el magát Tori.
A pálmaház egy oldalsó, billenős ablakát közös erővel kellett felhajtaniuk. A fülledt levegő végre ismerős volt a tukánnak. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon Lufira. Pedig azt határozta el, kemény lesz, nehogy kötözködjenek vele. Lufi azonban tényleg jószándékúnak tűnt. Vállalta a kockázatot, hogy jobb kedvre derítse.
– Na, mi a helyzet, kislányok? – szólt egy rekedt hang. Egy méretes arapapagáj recsegett Lufira. – Tilosban járunk, Lufi? Azanyja – kiáltott még hangosabban, miután észrevette Torit. – Egy tukán. Ezer éve nem láttam tukánt! Micsoda meseszép tollaid vannak! Nem kerültök bajba Hektornál?
– De igen! – szólalt meg a sötétből szigorúan Hektor. – Lufi, igazán tudhatnád a szabályokat!
– Persze, csak, gondoltam, tetszene neki… – kezdte a magyarázkodást a lunda.
– Értem én, de közben nem muszáj bajba sodorni! Eljöhettek nappal, amikor Kázmér, a krokodil a kifutóján lazul. Most veszélyes itt lennetek! Indulás vissza az alvófátokra!
Lufi és Tori lehajtott fejjel bújtak át az ablakon. Hektor ellenőrizte a röptüket. Néhány madár a fejét ingatta. Rudi és Vera azonban izgatottan várták őket. Miután Hektor elaludt, sutyorogva tervezték a következő kalandot. Tori alig akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan barátokra lelt. Végre újra otthon érezte magát.
A képek forrása: pixabay.com (mystraysoul, GKorovko, JillWEllington, glacika56, Alexa_Fotos), https://assets.4cdn.hu/
