Júliusban minden arról szól: hogy éljünk műanyagmentesen. Praktikus értelemben ez annyit jelent: vigyünk magunkkal palackot, vászontáskát, esetleg még evőeszközt is, ahogy azt az Öko Majom oldal mai sztorija is kiemeli.
Már nem tűnik ökohisztinek a klímaválság emlegetése, mert minden emberi beszélgetést – én reggel a kutyánkkal is – úgy kezünk: meleg van. Este 7-kor bele lehet olvadni a Zápor-körön a rekortán rozsdavörös szalagjába. Fojtogat bennünket a jövő. Klíma és gazdasági szempontból is. A hetvenes, nyolcvanas éveiket taposó idősek bütykösre dolgozott kezeiket tördelik aggódón: kisunokám, én csak titeket féltelek.
Sötétben mentem be a permetezésből, nem volt energiám locsolni. Másnap reggel a petrezselyem a földön feküdt. Majdnem elsírtam magam. Az uborka alsó levelei sárgulnak. Pista bácsi – áldott szomszédunk – azt javasolja, hogy építsek árnyékoló rendszert neki. Szétnézek a pincében. Kezdem érteni a szüleim alapelvét: semmit nem dobunk ki, valamire majd jó lesz. Kifundálom az árnyékolót. Az uborka hálásan felsóhajt.
Nem elég, ha műanyagmentesen töltjük a júliust.
A sárguló füvünket nézve elszorul a szívem, annyi mindenre nem figyeltem. Kétóránként cserélem a kutyánk vizét. Rászólok a fiamra, hogy igyon. A Cukor nélkül csoportban kétóránként megjelenik egy poszt, hogy igyunk vizet. Az emberiséget figyelmeztetni kell. Miközben a cikkem írom, a laptop alján lévő szalagon folyamatosan emelkedik a kinti hőmérsékletet jelző szám. Fojtogat a félelem.
A lemenő nap fényében a kertet locsoljuk. A fiam kezében a locsolócső, reszkető szivárvány születik a cseppek között. Mezítlábasan, piszkosan, a paradicsomnak épített támrendszer, az uborkának épített árnyékrendszer mellett állva mosolygunk. Az élet egyszerűsége, a narancssárgában fürdő, párától felfrissült kert kiemel a műanyagnak tűnő hétköznapokból.
Órákon át beszélgetek a húgommal. Életünk fundamentumai hasonlóak. A falak, az ablakok, amelyeken át a világot szemléljük, döntéseink formálta sorssá emelkednek. A múlhatatlan összetartozás cserepei védik a kapcsolatunkat.
Emese barátnőmmel futunk a záportározónál. Néhány szúnyogot félrehajtunk. Csodáljuk a lebukó nap ívét. Érezzük az alkonyat hűvösebb leheletét a bőrünkön. A barátság erejét a lassan gyarapodó kilométerekben.
Nem tudok elképzelni békésebb estéket. Szerintem ilyen az élet műanyagmentesen. A tárgyi valóságnál fontosabb, hogy a kapcsolataink vászontáskában legyenek. Nem egyszer használatos, eldobható, eltaposható dolgok. Ami igazán értékes, az betétdíjas.
