Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött.
Ne várjatok most már tőlem levelet és ti se küldjetek…
Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14- én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül.
Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek!
Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!
Kezedet csókolja:
Hű fiad: Jóska
Vitéz Bányai József géppuskás szakaszvezető Osztrogozsszkból való kitöréskor halt néhány nap múlva hősi halált. A szakasza parancsnokaként maradt utolsóra, hogy a bajtársait fedezze, életüket mentse. A fenti levelet édesanyjának írta a halála előtt.
Irénkém, én csak arra kérlek, imádkozzatok otthon nagyon sokat, hogy ebből a földi pokolból csak még egyszer haza tudjak jönni.
15 napban egyszer mosakodtam, csupa rongy és piszok az ember.
Lajcsinak megmondhatod, hogy egyáltalán nem érdemes az elvünkért a mellet fél téglával verni. Mert ami itt véghezmegy, azt nem hogy leírni, hanem elmondani is nehéz volna. Itt minden van, csak ember és embernek lenni az megszűnt.
Urivnál, 1943 Január 12-én hősi halált halt Keglovich István honvéd utolsó levele Magyarországra, a családjának.
Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető több zöld színű tábori lapot küldött haza feleségének és gyermekeinek, de ezeknél jóval érdekesebb azon két levele, melyeket cenzúrázatlanul, a szabadságra távozó ismerőseivel küldött haza. Feleségéhez írott első levelében a következőkben számolt be útjukról és megérkezésükről:
Drága Anyukám!
Most feketén írok, nem tudom, eljut-e hozzád. Andrássi őrmesterrel találkoztunk Novij Oszkolban és megy haza szabadságra, megígérte, hogy elviszi. Ebben megírhatom a valódit.
Bizony, elég sok szenvedés után jutottunk eddig és még megyünk tovább. 12 napig voltunk vonaton, 2 napot Bjelgorodban pihentünk és utána 4 nap gyalogoltunk. 110 km-t tettünk eddig. 26 fok hideg van és olyan hóviharok, hogy magyarországi ember [ilyet] még nem élt. Azért csak fáradhatatlanul megyünk előre Sztarij Oszkolba. Ott leszünk kb. 3 hétig átképzésen, de már közel van a front, oda már hallatszik a lövés. Itt is, Novij Oszkolban gyakori a légitámadás.
Az ellátásunk nagyon gyatra. Reggel kaptunk egy kis keserű feketét, egy csipet vajat, evvel megyünk 38 km-t. Este megkapjuk abban a községben az ebédet-vacsorát, ahová érkezünk. Sárgarépa-főzeléket, 50 dekás konzervet 8 ember. Képzeld, hogy jól lehetünk lakva, talán ha megérkezünk, jobb lesz.
Máskülönben egészséges vagyok, a gyaloglást eddig még jól bírtam. Csak az a baj, hogy nagy hóban kell menni, de majdcsak megsegít az Isten. Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva és még talán vadulva is el leszünk, ha már bent leszünk az első vonalban, mert oda megyünk.
Azért Anyukám nehogy sírjál, ne sajnáljál engem. Ha valami emberi dolog történik velem, viseld gondját a gyermekeinknek és tartsatok meg emlékezésetekben. Bocsáss meg, hogy olyan könnyedén búcsúztam tőletek. Ezt szándékosan csináltam, mert úgy gondoltam, talán könnyebben válunk, mintha sírtunk volna mindnyájan. Áldjon meg benneteket a jó Isten, én is vigyázok magamra, azt megígérem.
Hogy vagytok, egészséges vagy-e már? És a gyerekek hogy vannak, jók-e? Mondd meg nekik, hogy én kérem, legyenek jók, tanuljanak szorgalmasan. Irénkének is írtam egy képeslapot Bjelgorodból. Tudod, hogy mennyire vagyok hozzátok? 2860 km-re. Ha ezt gyalog kellene megtenni, egy fél évre volna szükség, napi 10-15 km átlaggal. (…) Vigyázz te is magadra és a gyerekekre is! A segélyt megkapod-e? Pontosan írd meg, írjál meg mindent, csak amit most írtam, arról ne írjál.
Isten veletek, sokszor csókollak benneteket és mindenkit. A viszontlátásra, szerető férjed: Józsi.
Tábori szám: 233/111
1942 decemberének közepén ismét lehetősége adódott egy cenzúrázatlan levél hazaküldésére. Ebben így írt:
Drága Anyukám!
Itt küldök egy kis csomagot a gyerekeknek, két doboz sajtot egy szabadságos katonától. Jánoshidai fiú, a neve Csapkó Mátyás honvéd. Tőle küldjél egy kis csomagot, ha majd jön vissza. (…) Egy kis kalácsot küldjél, meg amit akarsz, mondjuk 3 deci rumot, csak ne nagy legyen. (…)
Drága Anyukám! Én jól vagyok, itt nincs semmi baj, csend van, messze vannak az oroszok hozzánk, csak vaktában lövöldöznek, mi is, ők is. Tehát ne aggódjál, vigyázok magamra, amennyire csak lehet, talán a tavasszal hazamegyek, ha nem is véglegesen, de szabadságra azt hiszem, ha a zászlóaljat váltják, én is megyek velük. Bár úgy lenne, még nem tudja senki (…)
Egy kicsit hideg van, más bajunk nincs. Az étkezés az nem az elsőrangú, tehát nem úgy van, ahogyan mondják, milyen jó dolga van az első vonalbeli bakának. Ha nagy a hó, talán be sem jön a főtt étel, a száraz koszt meg elég kevés.
Isten veletek, csókollak benneteket, a viszontlátásra!
Szerető férjed: Jóska. A gyerekeket csókold meg helyettem.
Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető 1943. január 26-án tűnt el (Kis) Nyikolajevka keleti térségében. Felesége és három gyermeke hiába várta haza évek hosszú során keresztül, több tízezer honvédhez és munkaszolgálatoshoz hasonlóan ő is ottmaradt a Don-kanyarban.
Csáky Kálmán: Egy 32-es baka a Donnál című kötete 2018-ban, Kálmán 100. születésnapján látott napvilágot. A vékony füzet Csáky Kálmán tanító, a frontra vezényelve tartalékos zászlós visszaemlékezéseit tartalmazza. A szöveget az általa készített képek teszik még érzékletesebbé, és repítenek vissza 1942 nyarától 1943 teléig a rettentő hidegekbe, melynek köszönhetően kicsit átélhetjük azt, amit nagyapáink generációja tapasztalhatott a helyszínen, ahonnan sokaknak nem volt visszaút.
Február 28-a, ma is még pihenés. Ma 25 éves vagyok, s itt kell dagasztanom a sarat, igaz, elmondhatom sok társam ellenében, hogy még élek, de milyen életet? Vajon hogyan tovább, megtart-e még az eddigi szerencsém, s elkísér-e a további utamon?
A szovjet Vörös Hadsereg a Don-kanyarban 1943. január 12-én indította meg támadását mínusz 30-35 fokos hidegben, amelynek következtében a 207 ezer fős 2. magyar hadsereg mintegy százezer katonája vesztette életét.
Mindez pedig a társadalom kollektív emlékezetén is komoly nyomokat hagyott.
Ezért emlékezünk meg a doni hősök helytállásáról és kitartásáról mind a mai napig január 12-én.
Tisztelet a hősöknek!
Fotógaléria:
