2025 június 5-én ünnepélyes keretek közt búcsúztak el a nyugdíjba vonuló kiskőrösi pedagógusoktól, óvodai és iskolai dolgozóktól. Az elismerő „Kiskőrösért Emléklapot” és díjakat Gmoser István alpolgármester és Szedmák Tamás, Kiskőrös Város Képviselő-testülete Kulturális, Turisztikai és Sport Bizottsága elnöke adta át pedagógusnap alkalmából.
Schróth András, a KEVI Petőfi Sándor Általános Iskolájának dolgozója „Kiskőrösért Emléklapot” vehetett át.
Vannak emberek, akik úgy részei egy iskolának, mint a reggeli csengőszó. Olyanok, akik mindig ott vannak – nem feltűnően, nem hangosan, de biztosan. Akik nem a szavukkal, hanem a jelenlétükkel írják bele magukat egy közösség szívébe. A KEVI Petőfi Sándor Általános Iskolájában ilyen ember Schróth András, aki 1957. december 12-én született Soltvadkerten.
A Bócsai Általános Iskola elvégzését követően tanulmányait Kecskeméten, a 607-es Szakmunkásképző Iskolában folytatta, mint központifűtés-szerelő, majd abban a városban dolgozott 1977. november 20-ig. Ezután sorkatonai szolgálatot teljesített határőrként, majd leszerelése után néhány héttel ismét elköteleződött, hiszen feleségét 1979. december 15-én vezette oltár elé. Két gyermeket neveltek fel, Ágotát és Andrást. Több munkahelyen bizonyította rátermettségét, mint például a Kiskőrösi Állami Gazdaságban, a Kossuth Lajos Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben, valamint a Magyar Honvédségnél, ahol 13 évig dolgozott.
A Kiskőrösi Evangélikus Középiskola Petőfi Sándor Általános Iskolája dolgozói közösségének 2016 októbere óta megbecsült tagja. Ha egy kilincs kilazul, egy zár beragad, egy csap csöpög – csak annyit mondanak: „Szóljunk András bácsinak.” És ő megy, viszi a szerszámosládát és megoldja. De nem csak technikailag – emberileg is. Hiszen munkatársai szerint András nemcsak karbantartó és fűtő, hanem együttérző hallgató, mosolygós jelenlét, és megnyugtató háttér is. Nála nincs nagy vagy kicsi probléma – csak megoldandó helyzetek. Amiket mindig meg is oldott – sokszor még azelőtt, hogy észrevették volna, hogy gond van.
A gyerekek rajonganak érte. Két unokája is az iskola tanulója – és kollégái csak remélni tudják, hogy örökölték nagyapjuk általában nyugodt természetét és finom humorát. A többi unokát is szívesen látják – hiszen aki András családjához tartozik, az egy kicsit már az ő családjuk is.
A kert az ő birodalma. Tavasszal elsőként jelent meg egy gereblyével vagy metszőollóval, és ha lehetett volna, már februárban elkezdi a virágültetést. Minden bokor, virágágyás, gondosan lenyírt fűszál az ő keze nyomát őrzi – és a virágok úgy nőnek, mintha tudnák, hogy egy igazán jó ember gondoskodik róluk.
Az utóbbi években a hó ritka vendég volt. Ha mégis leesett, ő már hajnalban ott volt a hólapáttal, és mire a gyerekek megérkeztek, az utak járhatók, a lépcsők biztonságosak voltak. Csendben, szinte láthatatlanul – de minden reggel érezték, hogy számíthatnak rá.
És ki ne említené meg a Szülők-Nevelők Bálját? András nélkül nem lett volna hangosítás, világítás, rend – és nyugalom. Mert amikor a szervezők már idegesek lettek, ő csak halkan megkérdezte: „Mi a gond?” És mire elmondták, már a megoldáson dolgozott. Nála nem volt pánik – csak csavarhúzó, hosszabbító, villáskulcs és végtelen türelem.
Kedves András! Köszönik az iskola dolgozói csendes jelenlétét, a biztos kezét, a halk, de velős humorát, a virágzó udvart, a meleg termeket, a megjavított zárakat – és minden apróságot, amiben a szeretete benne volt.
Azt kívánjuk, hogy a nyugdíjas években is találjon örömet az unokákban, a barkácsolásban és a kertben, hiszen
„Aki virágot ültet,
az hisz a holnapban.”
Fotógaléria:
