Szabó Márta Erika neve sokak számára egyet jelent az elhivatott nyelvoktatással, a derűs pedagógusi jelenléttel és azzal a szemlélettel, amelyben az emberi értékek legalább olyan fontosak, mint a szakmai eredmények. A KEVI angoltanáraként évtizedeken át segítette diákjait a nyelvtanulásban, miközben osztályfőnökként és közösségi emberként is maradandó nyomot hagyott tanítványai, munkatársai életében. 2025-ben alma matere életmű-díjjal ismerte el munkásságát, s most, 2026. március 15-én, nemzeti ünnepünkön Kiskőrös Város Ifjúságának Oktatásáért és Neveléséért díjjal a városvezetés is kitüntette. Beszélgettünk pályájáról, a tanítás örömeiről, az angol nyelv iránti szeretetéről és arról, mit jelent számára a pedagógusi hivatás.
Mindig is tudtad, hogy pedagógus szeretnél lenni?
Két dolog volt, amit már fiatalon tudtam: nagyon szeretem az irodalmat és a könyveket. Ebből fakadóan az álmom az volt, hogy könyvtárban szeretnék dolgozni. Végül azonban nem így alakult, és a tanítás maradt az utam, ami egyáltalán nem volt idegen tőlem, mert állítólag kislány koromban a babáimat is tanítottam. Utólag azt mondhatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, mert a könyvek szeretete ugyanúgy megmaradt az életemben.
Milyen érzés volt visszatérni tanárként abba az iskolába, ahol korábban érettségiztél?
Az elején egy kicsit felemás érzés volt. Furcsa volt ugyanazok között a falak között tanárként jelen lenni, ahova korábban diákként jártam. A kollégák azonban nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, hamar befogadtak. Az elején magázódtam velük, de rögtön kérték, hogy tegeződjünk, ami sokkal közvetlenebb légkört teremtett. Így nagyon hamar a közösség részének éreztem magam.
Mit szeretsz legjobban az angol nyelv tanításában?
Az egyik legfontosabb dolog az, hogy számomra a nyelv egyben hobbi is. Mindig is szerettem a nyelveket, ezért is jelentkeztem egy angliai nyelviskolába, majd főiskolára, illetve egyetemre. Még nem tudtam biztosan, hogy taníthatom-e majd a nyelvet Kiskőrösön, hiszen akkor itt még sehol sem volt angol nyelvtanítás, de amikor hazatértem, a Petőfi Sándor Általános Iskolában megbíztak azzal, hogy vezessem be az angol nyelv oktatását.
Másrészt az angol rendkívül sokszínű, folyamatosan változik és a mindennapi életben is nagyon hasznos. A nyelvórákon beszélgetünk, páros munkát végzünk, véleményeket fogalmazunk meg, íráskészség-feladatokat oldunk meg. Ilyenkor a diákok sok személyes dolgot megosztanak magukról, így pedagógusként rengeteget megtudhatok róluk. Ez osztályfőnökként különösen fontos. Végül azt is hiszem, hogy a nyelvtanítás egy olyan terület, ahol nehezebben jelenik meg a kiégés. Ha valaki valóban szereti a nyelvet, akkor mindig talál benne új motivációt.
Van olyan tanítványod, akinek a sikere különösen megérintett?
Sok ilyen van, de talán a legnagyobb öröm számomra az, amikor valaki angol szakra megy továbbtanulni. Ilyenkor úgy érzem, sikerült megszerettetnem vele a nyelvet. Nagyon jó dolog az is, amikor évekkel később visszajelzést kapok. Előfordul például, hogy egy szülő felhív és megköszöni, hogy a gyermeke magántanár nélkül is sikeresen le tudott nyelvvizsgázni. Úgy gondolom, hogy ezek a pillanatok erősítik meg igazán az embert abban, hogy érdemes ezen a területen dolgozni.
Az iskolában működő DExam nyelvvizsgarendszer megszervezése is a személyedhez köthető. Hogyan kezdődött ez a történet?
Olyan nyelvvizsgát kerestünk, amely nincs máshol a környéken és segítheti a diákok előrehaladását. Végül a Debreceni Egyetem nyelvvizsgája mellett döntöttünk, és az igazgatónő megkért, hogy foglalkozzam a szervezéssel. Az volt a feltételem, hogy kapjunk vizsgáztató tanári képzést, így két féléves tanfolyamon vettünk részt. 2017-ben akkreditált vizsgáztató lettem, elindult az első vizsgaidőszak, s azóta vizsgáztatóként és koordinátorként dolgozom. Úgy érzem, ez a tehetséggondozás egyik fontos pillére az iskolában.
Pedagógusi pályád során számos továbbképzésen vettél részt. Mi motivált ebben?
Elsősorban az, hogy szerettem volna fejlődni. Például megszereztem az európai számítógép-használói jogosítványt (ECDL), mert úgy éreztem, szükségem van rá a munkámban. Ennek különösen a Covid idején láttam hasznát, amikor online oktatásra kellett átállnunk. Akkor minden órámat videóchaten tartottam meg, és számos digitális eszközt, valamint játékos alkalmazást használtam, hogy a diákok figyelmét fenntartsam. Pedagógus szakvizsgát is szereztem, majd 2015-ben mesterpedagógus lettem – elsőként az iskolában. De részt vettem egy 120 órás teológiai továbbképzésen is az Evangélikus Hittudományi Egyetemen – bár nem vagyok evangélikus. Az elmúlt évek alatt sokat tanultam, képeztem magam, ami szélesítette a látókörömet, és rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. A képzéseket mindig saját magam miatt végeztem, sosem külső nyomásra.
Az Erasmus-programok szervezésében is aktívan részt veszel. A napokban is egy ilyen utazásról érkeztél haza. Mit jelentenek ezek az élmények?
Az Erasmus rengeteg munkával jár, különösen a pályázatok és a beszámolók készítésekor. De amikor a diákokkal utazunk, vagy amikor látom, milyen élményeket szereznek, akkor mindig azt mondom: megérte. Számos diák például először repül vagy először jár külföldön. Ezek a programok kulturális élményeket adnak nekik, és még évekkel később is emlegetik őket. Nyaranta egyénileg is részt veszek tanfolyamokon, melyekből sokat profitálok. Egyrészt megismerek egy teljesen más országot, az ottani kultúrát és embereket. Továbbá számtalan tapasztalatra teszek szert, amik gazdagítják a munkámat és a személyiségemet. Ezek mind az Erasmus értékét bizonyítják.
Kollégáid szerint türelmes, segítőkész, megbízható, derűs személyiség vagy. Honnan meríted ezt az energiát?
Valószínűleg alapvetően ilyen a személyiségem. Természetesen nekem is vannak nehéz napjaim, de amikor belépek az iskolába, igyekszem félretenni a problémáimat. Úgy gondolom, hogy a diákoktól nem várhatom el a motivációt, ha én magam sem vagyok motivált. A pedagógusnak példát kell mutatnia. Azt gondolom, hogy a sikereimet ebben is tudom mérni. Egyszer egy volt tanítványomtól kaptam e-mailt, aki ezt írta: „Szeretném megköszönni, hogy megtanított mosolyogni.” Ez talán az egyik legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam.
Mit jelent számodra a pedagógusi hivatás? Egy mondatban hogyan tudnád megfogalmazni pedagógusi hitvallásodat?
Számomra ez nem egyszerűen munka, hanem életforma. Nem is nagyon tudnám elképzelni magam más szerepben. A pedagógus felelősséget vállal azokért, akiket tanít – és ezt csak úgy teheti meg, ha példát mutat. Ha emberségre tanítunk, nekünk is emberségesnek kell lennünk.
Munkádat 2025-ben Életmű-díjjal ismerte el a KEVI igazgatótanácsa. Mindez milyen érzéssel töltött el?
Természetesen jó érzés, amikor elismerik az ember munkáját, de számomra talán még fontosabb volt a méltatás, amit a kollégáim írtak. Abból éreztem igazán, hogy hogyan látnak engem. Ez egyfajta visszajelzés is arról, hogy sikerült átadni valamit abból a szemléletből, ahogyan az emberekhez viszonyulok.
Mire vagy a legbüszkébb eddigi pályád során?
Nem feltétlenül szakmai eredményekre. Sokkal inkább azokra az emberi pillanatokra, amikor egy diák vagy egy osztály valamilyen módon visszajelez. Az egyik osztálykiránduláson a diákokat arra kértem, hogy írják le, miért hálásak egymásnak. Megható pillanatok voltak. Az egyik tanítványom később azt mondta nekem: azért hálás, mert az osztályfőnöke voltam. Ennél nagyobb elismerést nehéz elképzelni.
Mit jelent számodra, hogy Kiskőrös Város Önkormányzata díjjal ismerte el oktató-nevelő munkádat?
Őszintén szólva, nagyon meglepett, amikor megkaptam a levelet. Először azt hittem, valamilyen hivatalos ügyben keresnek. Nagyon hálás vagyok a díjért. Jó érzés tudni, hogy észrevették azt a munkát, amit az ifjúság neveléséért és oktatásáért végzek. Számomra ez valódi megtiszteltetés.
A méltatás szövege ide kattintva olvasható.
