Kiskőrös Város Egészségügyi és Szociális Ellátásáért díját idén Dr. Kállayné Major Marina kapta, aki 2026 januárjában vonult nyugdíjba az Egészségügyi, Gyermekjóléti és Szociális Intézmény éléről. A szakember több mint egy évtizeden át vezette Kiskőrös egyik legösszetettebb önkormányzati intézményét, előtte pedig családgondozóként dolgozott – mindig az emberek segítését tartva szem előtt. Munkáját empátia, kitartás és következetesség jellemezi mind a mai napig, hiszen jelenleg hivatásos gondnokként dolgozik. Az elismerés kapcsán beszélgettünk vele pályájáról, a szociális munka lényegéről és arról, mit jelent számára Kiskőrös közössége.
Mit jelent számodra, hogy idén megkaptad a Kiskőrös Város Egészségügyi és Szociális Ellátásáért díjat?
Nagyon sokat jelent számomra, mert úgy érzem, hogy ez a munkám elismerése. Annak a tevékenységnek a visszaigazolása, amit 13 éven át igazgatóként, előtte pedig két évig családgondozóként végeztem. Jó érzés számomra, hogy a kollégáim, a városvezetés, a polgármester úr, Kiskőrös Város Önkormányzata – és remélem, a lakosság is – értékeli azt a munkát, amit az évek során végeztem. A díjátadóra a férjem kísért el, bár nagyon szerettem volna, ha a gyermekeim és a négy unokám is részt tudott volna venni az eseményen.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?
Először nagyon meglepődtem, utána pedig nagyon meghatódtam. Aztán egyfajta büszkeség töltött el, mert rögtön azt éreztem: ezek szerint jól csináltam a munkámat, ha a városvezetés és a képviselő-testület úgy gondolja, hogy ez a díj ebben az évben nekem jár.
Véleményed szerint mi az a munka vagy szemlélet, ami miatt rád esett a választás?
Azt gondolom, az elhivatottságom és az empátiám az emberek iránt. Mindig úgy végeztem a munkámat, hogy soha semmiféle vagyoni, etnikai vagy egyéb különbséget nem tettem emberek között. Számomra mindig az volt a fontos, hogy egy emberről van szó, akivel együtt kell dolgozni vagy akinek segíteni kell.
Milyen személyes tulajdonságok segítettek ebben a munkában?
Talán az, hogy kitartó és következetes vagyok, és szeretem az embereket. Ha az intézmény érdekében valamiben segítséget vagy megoldást kértem a városvezetéstől, és azt mondták, most hagyjuk, akkor én „visszamásztam az ablakon”. Ha valamit fontosnak tartottam az intézmény életében, akkor igyekeztem azt végigvinni. Ez a fajta makacsság és kitartás biztosan sokat számított.
Ha visszagondolsz az elmúlt több mint egy évtizedre, melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Nem tudok egyetlen konkrét eredményt kiemelni. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy a kollégáim a mai napig hívnak, keresnek, köszöntenek, és szeretettel fordulnak hozzám. Úgy érzem, sikerült egy olyan (70 fős) kollektívát kialakítani, ahol a munkatársak tisztelik, megbecsülik egymást, és erre nagyon büszke vagyok.
Volt olyan pillanat, ami különösen megerősített abban, hogy jó hivatást választottál?
Tulajdonképpen sok ilyen pillanat volt. Az első háromnegyed év igazgatóként nagyon nehéz volt, mert bele kellett tanulnom abba a szerepbe, hogy egyszerre vagyok vezető és kolléga is. Amikor először sikerült megtalálnom az egyensúlyt – hogy elfogadják a döntéseimet, ugyanakkor bizalommal fordulnak hozzám –, az egy fontos mérföldkő volt számomra.
Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod a szociális munka lényegét, mit mondanál?
Leginkább jelzőket tudok felsorolni: empátia, elfogadás, türelem, együttműködés, a kompetenciahatárok betartása és a másik ember tisztelete.
Mit tanultál azoktól az emberektől, akikkel a munkád során találkoztál?
Leginkább önfegyelmet. Én egy olyan ember vagyok, aki sokszor azonnal kimondja, amit gondol. Előfordult, hogy ezzel megbántottam másokat. A munkám során megtanultam, hogy néha érdemes várni, és átgondolni a dolgokat, nem kell mindenre azonnal reagálni.
Mit jelent számodra Kiskőrös közössége?
Most már azt mondhatom, hogy Kiskőrös az otthonom. Bár Békés vármegyéből, Békésszentandrásról származom, eleinte kívülállónak éreztem magam, azonban az évek során rengeteg barátot és ismerőst szereztem. A munkám révén sok embert megismerhettem. Úgy érzem, elfogadtak, talán meg is szerettek. Így ma már valóban otthonként tekintek erre a városra.
A nyugdíjba vonulás után is aktív maradtál. Mi motivál a mindennapokban?
Amikor közeledett a nyugdíjazás ideje, elvégeztem egy továbbképzést: hivatásos gondnok lettem. Ez a korábbi szakmámra épül, de mégis egy kicsit más irány. Nagyon sok elfoglaltsággal jár, összetett és egyben nehéz is, de segített abban, hogy könnyebben elengedjem a korábbi munkámat. A kollégák hiányoznak, de a munka kevésbé, mert találtam egy új feladatot, ami szintén sok kihívást tartogat.
Miben más ez a munka a korábbi feladataidhoz képest?
Sokkal bonyolultabb és nehezebb. Korábban a kollégákkal, a városvezetéssel és a társintézményekkel közösen mindig megtaláltuk a megoldásokat. Most viszont sokszor olyan emberekkel foglalkozom, akiknek intézményi elhelyezésre, jövedelemre vagy lakhatásra lenne szükségük, és nem mindig, vagy csak nehezen találunk megoldást. A szabályok sokszor szűk kereteket szabnak. Ugyanakkor hatalmas öröm, amikor mégis sikerül valakinek segítséget nyújtani.
A méltatás szövege ide kattintva olvasható.
